Korunk egyik legtehetségesebb rendezője – Paul Thomas Anderson és Christopher Nolan mellett - Darren Aronofsky. A Harvardon tanult animációs filmrendezést. Saját bevallása szerint nagy hatással volt rá a klasszikus amerikai film. Aronofsky az a rendező, akinek nincs két ugyanolyan filmje. Pályája során eddig öt alkotást jegyez, melyek közös nevezője az elesett, szorongó ember bemutatása az adott társadalomban vagy egy adott családban. Mindig az emberben szunnyadó mélységet keresi és tárja fel. Minden alkotása egyedülállóan jó. Aronofsky nagyon ért atmoszférateremtéshez, amely filmjeiben hangsúlyosan kerül elő.

Pi

A rendező első filmje 1998-ban készült, minimál költségvetéssel. Aronofsky megmutatta, hogy a kevés pénzből is lehet kivételesen jó, elgondolkodtató filmet készíteni. A Pi Max Cohen története, aki megpróbál rendszert találni az életben. Matematikus lévén mindenhol mintákat keres. Elsősorban a tőzsde káoszában akar rendszert találni, de kudarcot vall. Végső elkeseredettségében a héber ábécét táplálja be szuperszámítógépébe, amely kidob egy 216 számjegyből álló sort. Mindeközben tőzsde spekulánsok és Isten nevét kereső zsidók üldözik őt a számsorért.

A Pi egy Ikarosz újraértelmező sztori. Max gyerekkorában belenézett a Napba, és ez az attitűd a film során végig jellemzi őt. Kutatása során már valamiféle transzcendenst keres, de ezt a tudata, a lénye képtelen befogadni. A pi, mint számjegy, tökéletes metaforája a transzcendensnek. Egyiket sem lehet megtalálni, ép ésszel felfogni. A film és talán az élet alapvető kérdése: van-e objektív valóság vagy mindenki a saját valóságát látja? Aronofsky rendkívül jól döntött, hogy fekete-fehérben forgatta a sztorit, hiszen Max a világot is csak ebben a sémában képes értelmezni. A fekete-fehér szín alkalmat a rendezőnek, hogy felmutassa Max bomló elméjét. A briliáns kontrasztok a német expresszionizmus kilátástalan, szorongó képeit idézi. Aronofsky rengeteg témát, motívumot érint a filmben, amelyek kibontása újabb rétegeket nyitnak meg Max előtt. Misztikum, vallás, tudomány keveredik a frenetikus rendezői koncepcióval illetve a megidézett filmtörténeti stílusokkal valamint nagyszerű rendezők stílusjegyeivel. A Pi egy egészen újszerű, eredeti látásmóddal készült alkotás. Az élet nagy kérdéseit veti fel, a választ pedig a nézőre bízza. Aronofsky tehát igen magasra tette a lécet indulásakor, de szerencsére ezt sikerült átugornia a nézők legnagyobb örömére.

Rekviem egy álomért

Itt is van az a film, amellyel 2 évvel később megugrotta a lécet, de nagyon. A Rekviem egy álomért a kábítószer témájában készített alkotások legjobbja. Olyan letaglózó, megdöbbentő erővel bír, amelyet addig nem lehetett látni a filmvásznon. Aronofsky másfél órában gyakorlatilag a földi poklot mutatja be a nézőnek, amelyet az amfetamin, a heroin és a kokain hatása vált ki a négy főhősből.

A történet Sarah Goldfarb-ról valamint fiáról, Harry-ről, Harry barátnőjéről és barátjáról szól. Harryék heroin- és kokainfüggők. Sarah egy nap hívást kap, mely szerint szerepelhet a televízióban. Mindenáron a piros ruháját szeretné felvenni, hogy a TV-ben jól mutasson, de mivel túlsúlyos, fogyókúrába kezd. A hagyományos módszer nem jön be neki, ezért elmegy egy orvoshoz, aki tablettákat ír fel számára, innentől kezdve pedig megváltozik az élete…

A rendező tárdalom kritikai vonalat is lebegtet a drog témája mellett. A fiatalok pusztító életére igazából nem ad választ, de kiválóan mutatja be teljes kilátástalanságukat. A televíziótól való függést viszont legalább annyira súlyosnak tartja, mint a kábítószert. Sarah a TV, pontosabban egy semmitmondó műsor rabjává válik, megpróbál neki megfelelni, és ez legalább akkora probléma a társadalomban, mint a drog. Ezt a médiakritikát briliáns módon csempészi bele a történetbe a rendező. Aronofsky a kábítószer bevitelének illetve a TV bekapcsolásának aktusát is remek ugróvágásokkal láttatja. A film amúgy is tobzódik zseniális képi megoldásokban: az osztott képernyős megoldás, a gyorsítások, a kamerakezelés mind azt a célt szolgálják, hogy sokkolják a nézőt. Ami viszont egy hatalmas húzás, amely megkülönbözteti a Rekviem egy álomért című filmet a többi kábszeres alkotástól, az az anya szerepe. Ő ugyanis akaratán kívül válik a drog rabjává (is), és indul lefelé a lejtőn. Sarah függősége hozza be a történetbe a gyerek szülő iránti bűntudatát. Sarah a poklok poklát járja be az amerikai álomért, amely nyilvánvaló hazugság és számára elérhetetlen, és ez a motívum rajzolódik ki elképesztően jól a sztoriban. Az ő amfetaminfüggősége a fő ütőereje a történetnek. A film utolsó tíz perce pedig minden idők egyik legbrutálisabb befejezése. Az alkotás nem lenne ugyanaz Clint Mansell nagyszerű zenéje nélkül, amely irdatlan jól festi alá a képek nyújtotta poklot. A Rekviem egy álomért egy trendi, friss, illetve újszerű eszközökkel és képi nyelvvel bemutatott dráma, amely hatalmas felkiáltójel a filmtörténetben. A rendezőn látszik, hogy ismeri a szereket, amelyek hatását bemutatja. Közhely, de tényleg ezt az alkotást kéne mutatni az iskolákban a drog prevenciós előadás helyett. Ha az ember kellően befogadta, biztos kétszer meggondolja, hogy hozzányúljon-e valamilyen droghoz.

A forrás

A rendező harmadik filmje 2006-ban készült el. A főszerepekre Aronofsky Brad Pitt-et és Cate Blanchett-et szerette volna megnyerni magának, de ők kiszálltak a projektből. Így tett a Warner Brothers, amely leállítatta az egyre növekvő költésvetésű alkotást. Aronofsky azonban nem adta fel. A képregény joga nála maradt, leszerződött egy kisebb filmvállalathoz, és végül az eredetileg 70 millió dollárból készülő mozit 35 millióból hozta ki. A forrás tehát egy független művészfilm lett, amelyet sokan öncélúnak tartanak, mások mestermunkának.

Első nekifutásra értelmezhetetlennek tűnik az alkotás. Aronofsky rengeteg metaforával és szimbólummal dolgozik, ráadásul három egymástól teljesen különböző idősíkon mutatja be a történetet. Az egyik történetszálon egy 1500-as években élő konkvisztádort ismerünk meg, aki az élet fáját keresi valahol a maják földjén. A jelenben, a 2000-es évek elején, Tom Creo, egy neurobiológus, egy majmon kísérletezik, hogy megtalálja felesége rákjának gyógymódját. A harmadik szálon Tom egy csillagköd felé igyekszik egy lélegző fával az űrhajóján valahol a jövőben. A jelenben Tom-ot megkéri beteg felesége, hogy ha meghal, fejezze be helyette a könyvét. A férfi azonban képtelen elengedni a nőt. Kettős helyzetbe kerül: mindent megtesz a laborban a gyógymódért, miközben érzi, hogy felesége nemsoká meghal, és tudja, hogy vele kéne lennie.

Én, amikor először láttam A forrást, bevallom, nem értettem. Második nézésre sem mondanám, hogy 100 %-ig értem, de tisztult a kép. Szerintem a kulcs a jelen idősíkján zajlik, ahol Tom Izzy életéért küzd, miközben felesége kezd megbarátkozni a halál gondolatával. Itt elevenedik meg a múlt Izzy könyvének formájában, amelyben a konkvisztádor maga Tom, a királynő pedig felesége. A nő halála után Tom folytatja az írást, és ekkor elevenedik meg a jövő, sőt, ekkor már mindhárom idősík egymásba fonódik. A film utolsó 15-20 perce a történetszálak keveredése miatt nehezen értelmezhető. Az én értelmezésem szerint Tom tudatalattijában, elméjében járhatunk, ahol azzal küzd, hogy elengedje Izzy-t.

A forrás egy elképesztően komplex, műfajilag besorolhatatlan alkotás. A halál és az élet misztériumáról, a szeretett lény elvesztéséről szól. Egyedülálló látványvilágát CGI nélkül, egy makrofotós segítségével készítette Aronofsky és állandó operatőre, Matthew Libatique. A nagyszerű űrbéli, elmebeli jeleneteket mélytengeri mikroorganizmusok háromdimenziós filmezésével érték el! A film semmivel sem összetéveszthető hangulatához szervesen kapcsolódik Clint Mansell zenéje, amely a filmtörténet egyik legkiválóbb soundtrack-je lett. Aronofsky harmadik filmjét a Velencei filmfesztiválon nagy ovációval fogadták. Végül A forrás pénzügyileg megbukott, de tagadhatatlan, hogy a rendező egy remek, egyedi, utánozhatatlan filmet hozott létre.

A pankrátor

Aronofsky negyedik filmjét 2008-ban mutatták be, amelynek középpontjában a testkultusz áll. A rendező itt sem hazudtolta önmagát: borús, szorongó, de nagyon megkapó történetet készített.

A film Randy „The Ram” Robinson-ról szól, aki a 80-as évek legmenőbb pankrátora volt. A 2000-es években, közel az ötödik X-hez, még mindig pankrátorként keresi a kenyerét, de arénák helyett csak szabadidő központokban, kis létszámú közönség előtt lép fel. Egyik meccse után szívrohamot kap, és az orvosa eltiltja őt a profi bunyótól. A történet igazi drámája innen indul, ugyanis Randy megpróbálja rég nem látott lányával rendbe hozni kapcsolatát, valamint egy sztriptíztáncos nő (Cassidy) személyében a szerelmet is megtalálja.

A pankrátor az amerikai álom igazi természetét mutatja be. Randy és Cassidy valaha „termékek” voltak, de mikor már nem kellettek, mikor kiöregedtek saját szakmájukból, egyszerűen a szemétdombra kerültek. A két főszereplőn keresztül láthatjuk, hogy nincs méltósága az öregedésnek, nincs helye a vesztesnek a társadalomban. A szórakozató iparban addig van az ember életének értéke, amíg használható az erőszak illetve a szex piacon. Ha ki facsartak belőle mindent, értéktelenné válik, és mehet hulladéknak. Aronofsky az Egyesült Államokat a pankrációval hozza relációba. A pankráció hasonlóan képmutató, hazug, mint az USA. Egy megjátszott dolog, amely kemény és véres, ahogy a film azt mutatja, de igazából csak a „Kenyeret és cirkuszt!” felkiáltást elégíti ki, semmi sportértéke nincs. A filmben a rendező nagyon jól mutatja be a testkultuszt mind Randy, mind Cassidy esetében. Randy mindenféle szteroidokkal, szoláriumozással felnöveli a végletekig a testét, ebből él, és a szívrohama után elkezd dolgozni egy húspultban, ahol halott húsokat kell árulnia. Éppen olyan húsokat, amely lett ő maga is. Cassidy, pedig mint sztriptíztáncos árulja a „húsát”.

A pankrátor egy nagyon realisztikus film. Aronofsky ezt a hatást a hosszú beállításokkal valamint a rengeteg kézi kamerázással éri el. Fontos megemlíteni azt is, hogy a rendező hatalmasat húzott azzal, hogy Mickey Rourke-t kérte fel a szerepre. Bár talán kérni sem kellett, a kiégett pankrátor eljátszása Rourke-ért kiáltott, aki zseniálisan játszotta a szinte minden tulajdonságában rá hasonlító Randy szerepét. Aronofsky nagysága megmutatkozik abban is, hogy megint nagyon kevés pénzből csinált remek filmet. Az alkotás költségvetését jól mintázza, hogy a készítők abban a jelenetben, ahol a két főhős a 80-as évekről beszél, oda egy Guns n’ Roses számot szerettek volna, de túl sokba került azt megszerezni. Aronofsky szentimentális énje - csak úgy, mint A forrásban - itt is előjön, de annyira ízlésesen tárja elénk az életét menteni igyekvő pankrátor életét, ahogy arra csak a legnagyobb rendezők képesek.

A fekete hattyú

Aronofsky legutolsó filmjével is zajos sikert ért el. A fekete hattyút öt Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb rendező illetve a legjobb film kategóriában is. Nagy elismerés fogadta a kritikusok és a nézők körében egyaránt.

A rendező legújabb munkájában egy balett társaság életét mutatja be. A balett rendező, Thomas Leroy, a fehér és a fekete hattyú szerepére is egyetlen személyt szeretne felkérni. Nina Sayers mindennél jobban szeretné a szerepet, amelyet végül megkap. A fehér hattyút tökéletesen formálja meg a törékeny lány, de a fekete hattyúval nem tud mit kezdeni. Leroy mindenáron rá akarja venni Ninát arra, hogy kihozza magából a fekete hattyúhoz szükséges csáberőt. Nina elindul az úton, amely nagyon nagy nehézségekkel jár.

Aronofsky alkotása eleinte egy pszicho-thrillernek tűnik. Azonban a rengeteg kézi kamerázás és a film trükkök magas fokú használata közben rajzolódik ki a pszicho-thrillerből egy igazi lélektani dráma. A rendező Nina karakterén keresztül a skizofrénia kialakulását mutatja be. Aronofsky A pankrátor eszköztelensége után most egy filmes eszközökben tobzódó filmet készített. Kiválóan adagolja a feszültséget a történet elejétől a végéig. A fekete hattyú erőssége, hogy nem érzünk benne üresjáratot, mivel a rendező hihetetlen baljós, szorongó atmoszférát tud teremteni, többek között a nagyszerű kamerakezeléssel, a jól megkomponált rendezéssel illetve a zenével.

A rendező most még nagyobb munkát végzett főszereplőjével, Natalie Portman-nel, mint Mickey Rourke-kal. Először is a balett rendező szerepébe belehelyezte önmagát. Azt lehet mondani, hogy azt az utat, amit Thomas Leroy bejár Ninával, azt járja be Aronofsky Natalie Portman-nel is. Szinte végigrugdossa őt a tökéletes szerepmegformálás rögös útján, és Portman ennek köszönhetően megdöbbentően jó alakítást tud nyújtani. A film végére teljesen átváltozik mind Nina, mind Natalie, amely egészen parádés végkifejletet eredményez. A fekete hattyú egy kivételesen jó alkotás. Remekül keveri benne Aronofsky a saját stílusjegyeit különböző műfajokkal, mely gyümölcsöző eredményt képes felmutatni a nézők legnagyobb örömére.

Végszóként annyit írnék, hogy Darren Aronofsky filmjei önmagukért beszélnek. Ez az ember bármilyen stílushoz, bármilyen műfajhoz nyúl, képes abból valami olyan elképesztőt kihozni, hogy az ember csak bámul. Minden filmje témájában otthon érzi magát, és érzéseit jól ki tudja vetíteni a filmvászonra is. Egyszerre művészfilmes és műfajfilmes, és nagyszerűen érzi ezek korlátait. Nagyon várjuk új filmjét, a Noét, és biztosak lehetünk benne, hogy nem egy giccsparádét, hanem egy jól felépített, emlékezetes, tanulságoktól sem mentes özönvíz történetet kapunk.

Gaál Csaba