A szabadság útjait az Sam Mendes rendezte, akinek köszönhetjük a zseniális Amerikai szépséget, A kárhozat útját valamint a számomra kellemes benyomást tevő, és új perspektívába helyezett Bond-filmet, a Skyfall-t. Mendes A szabadság útjait 2008-ban forgatta, akkori feleségével Kate Winslet-el valamint Leonardo DiCaprio-val a főszerepekben. Véleményem szerint kevésbé ismert vagy nem elég figyelmet kapott ez az alkotás, amely méltó utódja a hasonló témában készült Amerikai szépségnek. Írásom spoilert is tartalmaz!

A történet tehát az 1950-es évekbeli Amerikában játszódik, amely korszak nagy változásokat az ország életében. A győztes háború után az USA-ban nem kellett újjáépíteni az országot, ahogy például azt Európában tették, mivel itt nem volt háborús cselekmény. A háborúba ment férfiak tömege helyett pedig a nők álltak be dolgozni, így a gazdaság sem állt le, sőt óriási mértéket öltött. Beköszöntött Amerikába a jólét, ekkoriban terjedt a televízió, amely szinte minden háztartásba jutott. Elég volt, ha csak egy kereset volt a családban, mert abból is vígan eléltek a családok. A családok többsége a zajos belvárosokból kiköltözött a szép és rendezett kertvárosokba, ahol békésen el lehetett élni. Főhőseink Frank Wheeler és April Wheeler két gyerekükkel egy gyönyörű házban élnek a kertvárosban. Frank a belvárosba jár dolgozni egy céghez, April pedig otthon végzi a házi munkát, míg férje távol van. Azonban valami nem stimmel náluk. Egy komoly vita után April gondolkodik, és megosztja Frank-kel ötletét. Párizsba szeretne menni, ahol ő dolgozna a követségen irodai munkásként, míg Frank rájöhetne mit is kezdjen az életével. Frank eleinte vonakodik, de felesége meggyőzi őt tervének helyességéről. Boldognak látszanak, de a férfi egy jelentéktelennek tűnő ötletét felkarolják munkahelyén, és Frank elgondolkozik azon, mi lenne, ha mégsem mennének Párizsba…

Miért kiváló rendező Sam Mendes? Szerintem elsősorban azért, mert rendkívüli mélységeket és érzelmeket képes felmutatni filmjeiben. Gondoljunk csak A kárhozat útjában az apa-fiú kapcsolatra vagy James Bond lelkivilágának elmerülésében vagy éppen Lester Burhnam megváltásának történetére. Azt gondolom A szabadság útjaiban is legalább sikerül szépen megmutatni egy házasság zátonyra futásának történetét. Az Amerikai szépség előzményének is tekinthető a sztori, hiszen a míg Lester sztorija a 90-es években játszódik, Wheeler-ék az amerikai álom kezdeténél élnek, és a rendező remekül ábrázolja a nézőnek azt, hogy ez az álom eleve kudarcra volt ítélve az elejétől fogva.

A rendező tökéletesen profi alkotást hozott létre. Nagy hangsúlyt fektet a folyamatos lelki, érzelmi változásokra, amelyeket – ahogy egy jó rendezőhöz illik – képekkel mutat be, nem pedig a nézőnek megmagyarázva. Csodálatos, ahogy játszik a különböző házasságok viszonyait elmesélő képsorokkal, amelyekkel már eleve érzékelteti a házaspárok egymáshoz fűződő viszonyát. A rendező munkáját nagyban segítette Roger Deakins operatőr, aki gyönyörűen fényképezett, ahogy azt tőle megszokhattuk. A történetvezetés remek, nincs felesleges jelenet a történetben, minden a helyén van. Egyszerre egy családi, egyéni illetve rendszer és társadalomkritikus dráma, tehát nem egy gagyi romantikus filmről van szó, hanem egy mély mondanivalóval rendelkező alkotásról. Történetmesélés nagyon jól illeszkedik egy drámához. Nincs elkapkodva benne semmi, a rendező hangsúlyt ad mindennek. A forgatókönyv remek, kiváló párbeszédeket hallhatunk. Olyan jó látni, hogy van olyan rendező, mint Sam Mendes, aki Hollywood berkein belül megteheti, hogy kritizálja a társadalmat meg az amerikai álom intézményét.

Amikor rápillantunk a két főszereplő nevére, rögtön eszünkbe a jut a Titanic. De szerencsére itt nem nyáltól csöpögő giccset kapunk, hanem valódi drámát. Nem vállalok nagy kockázatot azzal, ha kijelentem, hogy Sam Mendes annyival jobb rendező James Cameron-nál, mint amennyivel jobb A szabadság útjai a Titanic-nál. Visszatérve két főszereplőnkre sajnos, ahogy a Titanic-ban, Kate-nek és Leo-nak most sem sikerül együtt átkelni az Atlanti-óceánon. Egyik esetben egy jéghegy, a másikban pedig Frank előléptetése akadályozza meg őket. De előtte annyira jó látni a két főhőst boldognak, ahogy tervezgetik utazásukat, és akkor a néző is felszabadul, együtt örül velük. Viszont legalább annyira szomorú álmuk szétesését végignézni, amely mint említettem Frank habozásának köszönhető.

Sam Mendes rendszer és társadalomkritikája, csak úgy, mint az Amerikai szépségben, most is a kertvárosra koncentrál. Az abban való nyomorúság, keseredettség jelenik meg benne. April a monoton, már-már gépies létre un rá, és próbál menekülni ebből a helyzetből. Ilyen az amerikai álom. Már eleve hazug, hogy bárki megcsinálhatja, temérdek film szól erről. De ha el is éri valaki, akkor mi van? Középszerű, végtelenül unalmas és semmitmondó életet fog élni. Gépiesen bemegy az utált munkahelyre, hazatér és minden kezdődik elölről. Nagy a biztonság a kertvárosban mind anyagi, mind egzisztenciális, mind szociális értelemben. De a szabadság egy idő után könnyen átfordulhat rabságba, és April erre jön rá, majd győzi meg Frank-et erről, de férje megalkuvóságával nem tud mit kezdeni. Miért ne lehetne Frank és April terve valóságos, miért az az életszerű, amit mindenki más rajtuk kívül él? Erre keresi a választ a rendező. Egyébként érdekes az utcának a neve, ahol Wheeler-ék laknak. Ez a film eredeti címe (Revolutionary road), mely magyar jelentésében annyit tesz, hogy Forradalmárok útja. Igen, Frank és April a maguk módján forradalmárok, de nem tudják megvalósítani forradalmi elképzeléseiket.

A legdöbbenetesebb A szabadság útjaiban az a baráti kapcsolatok ábrázolása. Campbell-ék, Wheeler-ék legjobb barátai kinevetik őket a hátuk mögött, mondván milyen gyerekes terv a Párizsba költözés gondolata, miközben pedig irigyek rájuk, mert ők bátrak, és el mernek menekülni ebből a helyzetből. De ott vannak Givings-ék, egy idősebb házaspár, akik aztán a tökéletesség látszatát keltve mutatkoznak mindig. Egyetlen ember van, aki képes megérteni Wheeler-éket, ő pedig Givings-ék fia, John, akit 37-szer sokkoltak árammal, mivel elmegyógyintézetben kezelték. Ő hasonlóképpen gondolkodik, mint hőseink, örül a boldogságuknak. Kétszer jelenik meg a vásznon, másodjára már akkor, amikor Wheeler-ék letettek a menekülésről, és akkor brutális analízist hajt végre rajtuk, feltárva minden titkukat. Zseniálisak ezek a jelenetek, feszültek és izgalmasak, és felszínre tárják a szereplők elfojtottságát. Az is nagyon érdekes, hogy egy bolondnak titulált ember képes felismerni a rendszer, a társadalom hazugságát. Ténylegesen ő a legnormálisabb az egész történetben, de a normarendszer egész egyszerűen fel van borulva. Ez vonatkozik az egész modern világunkra, nemcsak Amerikára. Ami a társadalomban normális az az önmagunk becsapása, a képmutatás, a különböző mintáknak való élés, az irigység, a káröröm. Aki ezek ellen szól, az nem normális, mehet az elmegyógyintézetbe, ahol elektrosokk kezelésnek vetik alá, addig, amíg meg nem gondolja magát.

A sztori közben teherbe esett April a teljes kilátástalanságot látva saját maga veteti el gyermekét, majd a kórházban a vérveszteségbe meghal. A barátok pedig szépen elfelejtik őket, mintha nem is lettek volna, mintha nem történt volna semmi Wheeler-ékkel. A barátok nem igazi barátok, nem önazonosak magukkal szemben sem, pláne nem Wheeler-ékkel, de sajnos ez egyre jobban így van világunkban. Ők barátnak tettetik magukat. Ha neked sikerül valami, ha ki tudsz törni, az megkérdőjelezi az ő életfelfogásukat, ezért örülnek a kudarcodnak.

Térjünk rá a színészekre! Mendes remekül instruálja színészeit, és nagyban támaszkodik rájuk. Kate Winslet briliáns, ahogy azt már megszokhattuk tőle. Minden pillanata aranyat ér, egy igazán olyan színésznő benyomását kelti, aki már túl van a tehetséges fázison és végleg beérett. Nagyon jól mutatja fel karaktere vívódását önmagával. De méltó társ mellette Leonardo DiCaprio, aki az esendő férfit hozza nagyon meggyőzően. Egy picit fanyalognom kell, hiszen DiCaprio szerintem tud ennél többet, csak ekkoriban kezdték beskatulyázni ebbe a szerepbe. Gondoljunk A téglára, a Viharszigetre, a Véres gyémántra, az Eredetre, de talán A Wall street farkasával kilépett ebből a skatulyából. Én szurkolok neki. Kate és Leo jelenetei parádésak, nagyon működik a harmónia a két színész között. Michael Shannon neve nekem a film előtt nem mondott sokat, de innentől megjegyeztem a nevét. John szerepében kifogástalan, igaz csak kétszer tűnik fel, de azok emlékezetesek. Nem véletlenül jelölték Oscar-ra.

Mindent egybevetve A szabadság útjai kiváló film, nem igazán találni benne hibát. Sam Mendes megint biztosított arról minket, hogy kertvárosban élni szívás, és egy Hollywoodban nagyon szokatlan pesszimista világképet fogalmaz meg Amerikáról filmjében.

Gaál Csaba