Oscar 2015: Amerika még mindig az esélyegyenlőség hazája

avagy a 87. Oscar-gála összefoglalója

common_legend_performance.jpgTegnap került sor az Amerikai Filmakadémia nyolcvanhetedik díjátadójára, a filmes karácsonyra, a "legrangosabb" honoráriumok kiosztására. Nem volt film mely igazán nagyot tarolt volna a helyenként érzelmekkel túlfűtött ceremónián, melynek lebonyolításában idén az Így jártam anyátokkal című sorozatból ismert Neil Patrick Harris segédkezett. A kellemes hangulatú est fő témája ezúttal az esélyegyenlőség volt, tehát nem voltunk híján mellveregetésnek, Amerikai újra a lehetőségek hazája, ahol megtalálja a helyét mind a feminista, mind a mexikói immigráns. 

Neil Patrick Harris - akiben remélem a legújabb Billy Crystalt tisztelhetjük, már ami a hostolást illeti - évekkel ezelőtt megragadt a köztudatban mint nőcsábász sorozathős, még nagyobb nyomot hagyott, amikor coming outolt, ezzel a sorozatbeli szerepének ellentétéve válva. Vicces srác, az Emmy-k óta ezt is tudjuk, nem egy díjátadót hozott már le profi módon, valószínűsíthető volt, hogy egyszer majd az Oscaron is jelentkezhet, a kérdés csak az volt, hogy mikor. A nagy nap tehát eljött és valójában nem csalódtunk, hiszen NPH az utóbbi évek leghangulatosabb gáláját vezette le, nem vitte túlzásba a dolgokat mint a tavalyelőtti Seth Macfarlane, de nem is maradt olyan visszafogott, mint a tavalyi Ellen DeGeneres. Az arany középúton maradva, könnyed poénokkal szórakoztatva, néha-néha beszólogatva nyomta végig a reklámokkal tarkított 4 órát. 

Az idei gálán nem volt igazi vezérvonal, egy-két film igazán magával ragadó világgal melyek köré fel lehetett volna építeni a show-t, helyette inkább a díjazottak vették a kezükbe a dolgot. J.K. Simmonssal kezdődött az egész, aki a Whiplashban nyújtott mellékszerepléséért kapott díjat. Már a beszéd legelején láttuk, hogy ez nem az a szokásos "köszönöm a stúdiónak, a rendezőnek, az akadémiának, a családomnak, a színésztásaimnak, sziasztok!" típusú szövegelés lesz, Simmons a család és a szülők fontosságát hangsúlyozta, mindenki figyelmébe ajánlotta, hogy hívja fel az apját, anyját, ha van olyan szerencsés, hogy még feltudja. A másik, ellenkező nemű mellékszereplő, Patricia Arquette már messzebb ment, a feministákat szólította talpra, és a kötelező köszönöm-köröket lefutva arról beszélt, hogy az Egyesült Államok egy olyan hely, ahol a nő egyenlő a férfival, fontos tehát a fizetségek és a jogok egyenlősége. Hogy ezt a váratlan kiszólást a Sráckorban eljátszott szerepe miatt intézte, vagy csupán azért, mert Ethan Hawke színésztársa sokkal több gázsit markolt fel nála - nem tudjuk, annyi biztos, hogy az első sorokban ülő Meryl Streep és J-Lo nyomban felugrottak helyükről és kurjongatva, tapsolva dicsérték Arquette-t. 

Akinek épp nem volt a tarsolyában frappáns mondanivalókkal teli szónoklat, az a közhelyes "fontos a film csodálata és szeretete" szöveggel próbálkozott, ez kicsit le is lassította a tempót, de csupán addig, míg nem érkezett a Selma című, Martin Luther Kingről szóló film betétdala, mely elhódította a díjat. Azt tudjuk, hogy az Akadémia szívén viseli a feketék jogi egyenlőségének kérdését, de még a tavalyi 12 év rabszolgaság díjazása sem kavart akkora port, mint amikor John és Common Legend előadták a "Glory" című mozgalmi nótának is beillő számot, pedig Chiwetel Ejioforék tavalyi filmjükkel a legjobb filmnek járó szobrot is elvitték. A feketék elfogadásáért vívott harcot bemutató dal előadása nagy hatással volt a közönségre, szinte gospel utáni hangulatot teremtett, nagyon erősre sikeredett. A performansz után sokan könnyeiket morzsolgatták, többek között Oprah és David Oyelowo is, aki viszont itt még nem pityergett, Legend-ék beszéde után már biztosan. A Selmában található hídról beszéltek, ahol Martin Luther King szónokolt, ők ott adhatták elő dalukat. "Ez a híd reménnyel épült és a feketék lenézését hidalja át!" - mondta Common. 

Szintén nagyon erős momentum volt még, amikor Graham Moore, az Imitation Game forgatókönyvének írója átvehette a legjobb adaptált szkriptért járó díjat, s kezdetben még zavarosnak tűnő bevezetése után egy nagyon fontos mondanivalóval rendelkező beszédet tartott. A fiatal író azzal kezdte, hogy sosem gondolta volna, hogy valaha ekkora megtiszteltetés érheti, majd pillanatnyilag mindenkit sokkolt a "16 éves koromban öngyilkos akartam lenni..." kezdetű mondatával. Elmondta, hogy különcnek érezte magát aki nem illik a többiek közé és nem akart így élni, de aztán az élet bebizonyította, tévedett, hiszen ha akkor rosszul dönt, akkor nem állhatna most a színpadon díjjal a kezében. Emellett pedig Julianne Moore és Eddie Redmayne díjazásában pedig előkerülhettek a betegek is, az ALS-ben szenvedő Stephen Hawking és az alzheimeres Alice történetét említve.

10991363_1132863606743294_7020322508069831685_n.jpg

Ezek után pedig már nem csoda, hogy a háromszor is forduló Alejandro González Inarritu (Birdman) már nem tudott olyan hatásos lenni, pedig hát elméletileg a mexikói rendező a legnagyobb győztese az estének, a maga három begyűjtött szobrocskájával (legjobb rendezés, legjobb film, legjobb forgatókönyv). A sokszori jelenés nagyon meglephette, három beszédet mondott és mindhárom csupán egy egybefolyt köszönetnyilvánítás volt, megsózva egy kis Amerika-dicsérettel. Innaritu elmondta, hogy szerinte nincs még egy olyan ország, ahol olyan jól kezelik a mexikói bevándorlókat, mint ez, és hogy tiszta szívből kívánja, hogy honfitársai is megkapják azokat az esélyeket és törődést, amit ő. 

Az elmúlt 5-6 év legjobb hangulatú gálája volt ez és még most a díjazottak jogosságán sem nagyon lehet vitázni, hiszen a furcsaságok inkább a jelöléseknél jelentkeztek. Érdemes filmek kaptak lehetőséget a tündöklésre, még ha a mezőny nem is volt olyan erős, és emlékezetes. Az ember ezt várná el az Oscartól, a filmes világ legrangosabbikjától, mint minimum. 

Fehér Tamás