The Walking Dead - a modernizált sorozatmodell egyik zászlóshajója, az amerikai kábelcsatornák fejedelme, már az ötödik évadával rajtolt el. Brutális nézőszámok fűződnek a névhez, s ez a legkevésbé sem véletlen. A zombidrámaként aposztrofált széria alkotói igazi gourmandok: fogtak egy jó öreg receptet, hozzáadtak egy pár titkos összetevőt, az egyveleg pedig zseniális. A tovább mögött pedig részletezzük, milyen komponensekből áll össze egy ilyen nem mindennapi zombileves.

Csúnyán polarizált egy országban élünk. Több tekintetben is persze, de nem tisztem, hogy most ideológiai katyvaszokról meg vagyoni háttérről káráljak.

Tulajdonképpen senki sem kért, hogy itt kelletlenkedjek s fecsegjek egy elvont fogalomról - arról, hogy nálunk ez miként működik, avagy nem - de megteszem, mert épp nincs jobb dolgom.

Ízlés (erről lesz szó): (...) az ember azon készsége, hogy az intuició segítségével érzelmi értékítéleteket alkot a külvilág jelenségeiről, hatásairól. Ezen ítéletek mértékei az egyén ideáljai, s minthogy ezek szubjektívek, az ízlésítéletek is ilyenek, nem feltétlenül fejezik ki a megítélt tárgy objektív értékeit. (...) - részlet egy vaskos lexikonból.

Az ízlés totális autonómiát élvez(ne normális esetben). Nem tartom hűbérurának sem az egyén vagyoni helyzetét, az ebből következő társadalmi státusát, sem holmi pártpreferenciákat. (Micsoda "értelmetlen marhaság"!)

Ergo: simán megeshet, hogy csodálja Antonioni Nagyítását, Semprún Nagy utazását, Clapton Layláját és Scheiber Hugó képeit egy postás fia, akinek az anyja varrónő, s otthon csak a BK megy a tv-ben. (Hallották már azt, hogy az oligarchák hamar halnak? - biztos, hogy nem, most kreáltam - érthetetlen ez a nagyképűség, mi?)

De mikor ezeket írom rádöbbenek, hogy a hely ahol élünk az az ország, tudják, ahol az álmukban jártak (már hogy a megasztáros nő szerint).

(Szóval ez valami utópisztikus territórium? - Nyugodj le, korántsem)

Amit persze ki akarok sütni az egészből (magam sem értem előbbi okfejtésem), hogy a magyaroknak eléggé szar az ízlésük (felkiáltójel erdő). A magyaroknak megfelel az anthraxos ízlés is.

(És nálunk a postásos példa sem annyira él, ami egyébként lehet, hogy alapból marahaság, de helyezzük ezt egy skandináv kontextusba és akkor lehet, hogy oké. [az északiak könnyebben kaphatóak valami igazán jóra - mert intelligensebbek] Vagy nem)

Kicsit restellem ezt leírni, majd megközelítenek rendes és tisztességes de ordenáré (ízlés-less) alakok és a pofámba vágják, hogy Tibi te bitang!, te gőgös gúnár!, te nyugat ópiuma (ópiumos)! és én meg majd végzem az obligát mozdulatsort és helyeslek meg leszegem a kobakom, persze mit is tennék.

Ebben az országban komoly gondok vannak (frázis off) ha például egy filmklubnak nincs létjogosultsága. Ha az itt lakók nem kívánnak gondolkodni, pusztán csak vegetálni, akkor persze ez érthető. (Egy filmklub mégsem adhat afféle bóvlit, amin nem kell agyalni)

Szóval kár, hogy minoritássá lesz a fellengzősen kevély és hetykésen gőgös ízléses ízeket ízlelő.

Ez amúgy, ha kíváncsiak volnának, azért ötlött fel bennem, mert értesültem arról, hogy a Linklater-féle Sráckort felháborítóan kevesen nézték meg (vagy megnézték és pocskondiázták) viszont a BKt meg stabilan nagyon sokan (ami amúgy nem baj, tény)

Van még valami eszement aki olvassa ezt az illogikus antipublicisztikát?

Komoróczy T. 

Paul Thomas Anderson korunk talán legjobb fiatal rendezője. Mindössze hat filmet készített eddig, de azok nagyon különlegesek illetve hatásosak voltak. Az a kuriózum Anderson-ban, hogy nincs két ugyanolyan alkotása. A sztorik, amelyeket feldolgoz köszönőviszonyban sincsenek egymással, mégis ott van minden képkocka mögött, érezni a lenyomatát és stílusát a celluloidon. Vérző olaj című filmje véleményem szerint a legjobb alkotása minden tekintetben. A történet Daniel Plainview-ról szól, aki a kezdeti magányos sivatagi kincskereséstől az olajüzletelésen át eljut a mesés gazdagságig. A történet az 1898-ban kezdődik az Egyesült Államokban, ahol javában tart az olajláz. (Az írás spoileres, csak saját felelősségre!)

Paul Thomas Anderson Upton Sinclair Olaj! című regényét csupaszította le a forgatókönyvében, és egy cselekményszálat emelt ki a könyvből. A történet lassan halad, van ideje a nézőnek mindent jól megnézni, elmélkedni a látottakon. Például a film első tíz percében egyszer szólalnak, mégis ahogy meglátja a néző az első képkockát az berántja őt a cselekménybe és nem engedi el az egész történet során. Amihez a rendező nagyon ért az a hangulatkeltés, amelyet azzal ér el, hogy nem elmondat dolgokat a szereplőkkel, hanem megmutatja azt képekben. A briliáns rendezői munka rendkívül jól használja ki a sivatagi nagy és kopár teret, sokszor több perces vágás nélküli jelenetet láthatunk. Olyan a Vérző olaj, mintha PTA a regényből egy verset csinált volna, de mindezt jó értelemben. Amit feleslegesnek tartott kivett, és egy grandiózus valamint nagy ívű történetet kreált egy remek dramaturgiával illetve egy kiváló történetmeséléssel. Meg kell említeni Robert Elswit operatőrt, aki csodálatos tájképeket tárt a néző szeme elé, a színei pedig fajsúlyosan vannak jelen az alkotásban, például az éjszakai jelenetekben. Elswit-nek köszönhetően az alkotás egy igen nagy léptékű illetőleg monumentális történet lesz. Amiben szerintem a rendező többet tudott hozzátenni korábbi filmjeihez az a mérhetetlen feszültségben tapasztalható meg. A cselekmény lassúsága emiatt van és ez teljesen tudatos. PTA azonban ezt a lassúságot szenzációs érzékkel szakítja meg egy-egy elképesztően súlyos és erőteljes drámai jelenettel. Ilyenkor néző meredten ül a képernyő előtt, ledöbben a látottaktól. A ledöbbenéshez hozzátartozik az első filmzenéjét szerző Jonny Greenwood egyedülállóan sokkoló, és veleinkig hatoló, semmivel nem összehasonlítható filmzenéje is. Remekül illeszkedik és kúszik be a jelenetek alá. Ő az egyik kedvenc zenekarom, a Radiohead gitárosa, de első osztályú filmzeneszerző is.

Egy újabb Fábri Zoltán filmet szeretnék ajánlani, a Két félidő a pokolban illetve a Hannibál tanár úr után. Hiába, szerintem ő a legnagyobb magyar rendező, ezért ő készítette a legkiválóbb alkotásokat kis hazánkban. Az ötödik pecsét 1976-ban készült, Arany Medve-díjra jelölt alkotás, amely Sánta Ferenc kiváló regényének talán még kiválóbb adaptálása. Nem értem, hogy ez a film miért nem lett világsiker. Persze, a szocializmusban készült, de mégis eljutott külföldre, és Fábri már egy világszerte ismert rendező volt a film megjelenése idején. Talán a nyugati közönség nem igazán tudta még megérteni a kelet-európai hozzáállást? Vagy csak úgy nem ismerték fel, hogy mekkora remekművet alkotott Fábri? Még a bevezetőben hozzátenném, hogy Az ötödik pecsét egy olyan erkölcsi tanmese, amely az egész emberiség számára üzenetet hordoz magában. Ajánlás révén nem fogom lelőni a sztori poénjait, de mindenképpen arra presszionálok mindenkit, hogy nézze meg a magyar filmtörténet szerintem legjobb alkotását.

A szépség múlandó – tartja a mondás. De amíg van, addig a legnagyobb lelkesedéssel lehet benne gyönyörködni, teszem én hozzá. Így vannak ezzel a férfiak egy kis szicíliai városkában, Castelcuto-ban is. Itt él ugyanis egy gyönyörű nő, Malena Scordia, akinek férje a 2. világháborúban harcol. A nő minden lépését férfiak kívánkozó pillantása és nők irigy és megvető pletykálkodása kíséri. Bicikliző kamaszok erednek a nyomába minden reggel, amint útnak indul, csakhogy gyönyörködhessenek szépségében. Az egyik kamasz, Renato Amoroso szerelmes lesz Malénába, és ahogy a nőt egyre súlyosabb vádak érik a város részéről, a fiú úgy érzi egyedül ő képes megvédeni szerelmét a folyamatos rágalmaktól…

A Maléna című film nekünk, magyarok számára azért is különleges, mert Az óceánjáró zongorista legendájához hasonlóan Koltai Lajos fényképezte, és mindkét filmet Giuseppe Tornatore rendezte. Ez egy igen erős páros, hiszen a Maléna nagyszerű rendezésének szerves része Koltai kiváló operatőri munkája, amely remekbe szabott képekkel operál és beránt minket az álmos olasz városka mindennapjaiba. Az alkotás semmivel sem összehasonlítható hangulatát azonban Tornatore adja meg. Az olasz rendező nem átallott a régi olasz klasszikus rendezőkhöz visszanyúlni az eszközök és tartalom terén, de filmje mégsem összehasonlítható a régiekkel, mert képes valami eredetit vinni a Malénába és modernné tenni a koncepciót. Lendületes, nem unalmas a cselekmény történetvezetése, kerüli a modorosságot a film, az atmoszférája pedig utánozhatatlan.