Rohamosztag, rohadt szemétládák... - kántálja a stadion, nem kisebb eseményen mint a Roma - Napoli rangadó mérkőzésen. Az ultrák csillapíthatatlan dühét a rohamrendőrök fogják csak vissza, ha nem szobroznának a lelátók közt, a két szurkolótábor már egymásnak ugrott volna, hogy különféle módszerekkel rendezze át ellenfele arcát. Ez viszont nem történik meg, ehelyett a drukkerek a rendőrök taktikai pajzsait püfölik, dobálják, köpködik. Világszerte megosztó a vélemény a rohamrendőrökről. A tüntetők ütik őket, a jogászok perelik, vannak akik elfogadják őket, vannak akik kiállnak mellettük és vannak akik gyűlölik őket a rendőri brutalitásra hivatkozva. Az All Cops Are Bastards című olasz-francia film mintha vallomás lenne a szájukból... csak éppen egy remek játékfilm formájában. 

Miért nehéz egy rohamrendőr munkája? A fizikai megpróbáltatásokat leszámítva is sok kihívás éri őket. A futballhuligánok szórakozásnak tekintik, ha provokálhatják őket, az ügyészek és a média pedig csak arra a pillanatra várnak, amikor a kutya, mellyel sokáig incselkednek, végre kimutatja foga fehérjét. Persze maradjunk az objektivitásnál, hisz napról napra hallunk ilyen olyan rendőri túlkapásokról, például a 2001-es genovai G8-as fórum (globalizáció ellenes tüntetés tört ki, az összecsapások egy ember életét követelték, melyet egy rohamrendőr oltott ki), és még témánál is maradtunk, hisz erről az eseményről is készült olasz film, "Diaz - Don't clean up this blood" néven. A kérdésre minden bizonnyal nincs mindenkit kielégítő válasz, ezért jó ha néha születik egy olyan film, ami elfogulatlanul, tárgyilagosan próbálja bemutatni a rohamosztag nézőpontját. Hogy sikerül-e neki? Maximálisan. "Mielőtt eldöntenék, ki bűnős és ki ártatlan, jusson eszükbe mi a rohamrendőrök dolga!" - hangzik a mondat a filmben. 

Ám nem ez az egy dolog a film nagy erőssége. Az alkotás erősen épít az árnyaltságra, a kontrasztra a helyzetekben. A karakterek olyanok, mint amikor az egyik jelenetben a Cobra nevű szereplő azzal játszik, hogy az erkélyéről kihajolva leköpi az alatta diskuráló fiatalokat, pontosabban leköpné, mert a csulát az utolsó pillanatban visszaszívja. Jól jellemzi ez a főbb szereplőket, egyik sem egy ma született bárány, sőt akad köztük igazi rosszfiú is, azonban helyén van a szívük, vagy éppen az eszük, mindig tudják mi a kötelességük, hol van az a határ, ameddig el lehet menni. Ha egy-egy oszlatáson elszalad velük a ló, kivágják magukat, az osztag tagjai mindig fedezik a többit, nem véletlen a rendőrőrsön megtalálható festmény sem, ami a rohamrendőröket a római légió tagjaiként ábrázolja. Mint a légiósoknak, nekik is fontos elvük a testvériesség, bár ez nem a hagyományos, hanem inkább a modernebb értelmezésben van jelen, a társak között nem ritkaság a hamis tanúskodás, az ügyek közös eltussolása. Egy a lényeg: a feladatukat kiválóan ellátják. 

Ebbe az összeszokott bagázsba érkezik meg Adriano, a fiatal újonc, aki kezdetben még nem könnyen tudja visszafogni magát, hiszen túl sok hatalom összpontosul most kezében. A csapat a kötelező beavatás után végül is befogadja, így rajta keresztül a néző is betekintést nyer a társaság tagjainak magánéleti problémáiba, egytől egyig. Van aki a fia feletti kontrollt vesztette el, van aki a lánya feletti láthatást, de van aki egyszerűen nem leli a helyét a világban. Természetesen Adrianonak is megvan a saját problémája, ő az Olaszországban egyre nagyobb számmal megjelenő illegális bevándorlókat nem nézi jó szemmel. Ám hamar rájövünk, hogy ez nem Adriano egyéni gondja, hanem az egész országé, kollégáié, barátaié, honfitársaié. Egyre nagyobb a feszültség mindenkin, a különféle eseményeken, tüntetéseken, futball mérkőzéseken történő tömegoszlatás egyre több áldozatot szed, valami nagy dolog van készülőben. 

A brigádot remek színészek alkotják. A családi problémák és a munkahelyi zűrök közt őrlődő formát mind jól hozzák, legjobban Pierfrancesco Favino (Cobra) és Dominic Diele (Adriano) között működik a dinamika. A film komoly kérdéseket boncolgat. Bár eredetileg akció műfajba sorolták - és még akcióként is megállja a helyét - rég láttam ilyen kritikus akció-filmet. Az operatőri munka is tartogat meglepetéseket, főleg a film vége felé kapunk gyönyörű képeket. Érdemes még megemlíteni az alkotás zenéjét: ezért a "Mokadelic" névre hallgató együttes felel. A legtöbb darabot már hallhattuk filmekben, vagy máshol (például a White Stripes: Seven Nation Armyja, ami 2006 óta az olasz nem hivatalos futballhimnusz). Remekül hangzik ez a modern hangzás, a filmhez. Az alkotás a Moszkvai filmfesztiválon ért el eredményeket, több díjat is hazahozott. A rendező, Stefano Sollima első nagyjátékfilmje ez ugyan, (ezelőtt egy népszerű olasz sorozat, a "Bűnügyi regény" útját terelgette) érdemes megjegyezni a nevét, mert az "All Cops Are Bastards" engem speciel megvett, a negatív visszajelzései ellenére is. Tetszett a stílusa, a realizmusa és hogy volt bátorsága tovább vinni a film címét, "Minden zsaru rohadék - de erre minden okuk megvan".

Fehér Tamás