...és a frász jön ránk. Dan Gilroy első rendezése meglapul a mozik egy sötét sarkában, magát meghúzva, egyfajta sötét lóként kúszik az Oscar-szezon irányába. Az Éjjeli féreg nagyon erős alkotás lett. 

Los Angeles gyönyörűen megvilágított éjjeli utcái már ismerősek lehetnek azoknak, akik csípték a 2011-es Driveot (természetesen a kedvenceink listáján virít). A középkori lovagi történetet modern kori kontextusba varázsoló alkotás mára már egyfajta kultfilmmé nőtte ki magát. Az Éjjeli féreg hasonlót kínál, mint a Drive, kevés elvárással érkezik, lezser és megkapó stílusával azonban hamar megveszi az embert kilóra, ezáltal minden esélye megvan Goslingék vezetőoktatásához hasonló pályát befutni. 

A féreg szerepében Jake Gyllenhaal, hátborzongató alakítással, gátlástalan praktikáit zseniálisan alkalmazza a maga mesterkélt módján, hogy beférkőzzön a gazdatestbe, s ott megvesse a lábát. A parazita, kit Louis Bloomnak hívnak, magányosan, teljesen egyedül kezdi meg törekvéseit. Pitiáner lopásokból, seftelésekből tartja magát a felszínen, kisebb célpontokat szemel és szipolyoz ki. Élete tengés lengés, értéktelen ténfergés, míg egy nap meg nem pillantja a nagy halat, az áldozatot, melyben végre tényleg gyökeret ereszthet. A kecsegtető lehetőség, mely nem más mint a híradóipar (balesetek dokumentálása, jó pénzért tévétársaságoknak való értékesítése), rögtön lázba hozza, az, hogy egy kamerával mások szerencsétlenségét lefilmezi, ezzel pedig nagy szajrét akaszt, már az első pillanatban lenyűgözi. A féreg nem habozik, ráveti magát az áldozatra, felszerelkezik (a rendőrségi rádióadásokat lehallgató kütyü nagyon hasznos dolog) és egyre mélyebbre és mélyebbre jut a gazdatestben. Egyre szaftosabb és merészebb helyeket jár be, mire Lou ténylegesen ráérez a dolog ízére, már csak azon törjük a fejünket hogy vajon mi lehet a következő lépése.Mélyebbre és mélyebbre süllyed a mocsokban, tetteit egyre nehezebb követni. Versenytársait kíméletlenül állítja félre, csak a cél lebeg a szeme előtt. Nyilvánvaló már, hogy ez több mint egyszerű zsákmányszerzés, a féreg erre termett, nem áll meg, végre megtalálta pályáját, ha valaki az útjába áll, gondolkodás nélkül felfalja. Míg mi azt kérdezgetjük magunktól, vajon hol áll meg Bloom, ő csak tör előre, míg eléri a célját: bekerül a véráramlatba, visszavonhatatlanul gyökeret ereszt gazdatestében.

Ne várjuk a hétköznapi formát: a becsületes főszereplőt, kivel lehet szimpatizálni. Lou Bloom egy gátlástalan antihős, és az Éjjeli féreg az ő térnyerésének története. Ez a film nem a klasszikus felemelkedés-bukástörténet, a történések igazságtalanok, csak mint az élet. Feljebb megjegyeztem, hogy LA utcái a Driveban látható fényükben pompáznak, már csak a szintipop hiányzik (helyette kárpótol minket James Newton Howard remeke zenéje), ez valahogy mintha mégsem az a város lenne. Jobban hasonlít Bloom és a gátlástalan, semmitől vissza nem riadó emberek vadászterületére, ezzel pedig sokkal reálisabbnak hat. Ugyanis az éjjeli férgek valós teremtmények, és ezt a film sem rejti véka alá, példásan mutatja be az egyikük működését. 

Gyllenhaal remekel szerepében, karakterének megformálása legalább olyan félelmetes mint a Rettegés fokának Max Cadyje, s olyan kiszámíthatatlan, mint Travis Bickle. Jake egyébként korban van, hiszen De Niro is 33 volt, mikor eljátszotta mostanra már legendássá vált szerepét a Taxisofőrben. Annyi biztos, hogy Gyllenhaal még nem volt ilyen kiforrott, minden ami miatt a korábbiakban nem tudott kiteljesedni, most ledobott kilóival odaveszett, vékony arcában ülő dülledt szemeit megjósolhatatlanul veti meg akármin, s mi már tudjuk, hogy ennek jó vége nem lesz. 

Az Éjjeli féreg egy kiváló film, stílusos, de ami a legnagyobb erőssége, néhol már-már gyomorforgató természetességgel mutatja be mire képes az ember, kinek nincsenek gátlásai, áthág minden korlátot, embertelen mélységekbe süllyed, de nem riad vissza, ott érzi csak igazán jól magát. És sajnos a valóság mintázta.

Fehér Tamás