Akár maffiafilm is lehetett volna Billy Wilder kultikussá vált komédiája, de a Cary Grantet néhol imitáló Tony Curtis, és a film végére kitűnő tangó tudást szerző Jack Lemmon úgy gondolta, hogy inkább meglép a bűnözők elől és egy női zenekarban kamatoztatja hangszertudását. A hab a tortán pedig a nő, vagyis Marilyn Monroe, akinek a karaktere egyszerűen nem tudja magáról lerázni a szaxofonistákat. Megnéztük a Van, aki forrón szereti című filmet, most pedig tudatjuk, miért is érdemes megnézni...

A "Van, aki forrón szereti" már lassan nyugdíjas korba lép a maga 54 évével, de mégsem mondhatjuk, hogy kiöregedett. Manapság milliónyi vígjáték készül, s egytől-egyig mind a trágár dialógusokra, vagy épp olyan idiótaságokra épít, ami azért sokakat megbotránkoztat. Sajnos, ez a legkeresettebb filmes műfaj, mert a mozi jelentős közönsége a fiatal tizenévesekből áll, akiknek a "jó film" kategória egy "Apa ég"-től kezdődik. Amivel igazából senkinek nem lenne baja, ha ezek a szennyfilmek mellett készülnének igazán jó komédiák. De nem készülnek, mert az okos producerek tudják, hogy veszteségesek lennének. És igazuk lehet. Kicsit elkorcsult a társadalom az évtizedek alatt, s már nem igényli az igazán jó filmeket. Mi viszont igen, és még attól sem ijedünk meg, hogy nem Adam Sandler alakítja a főszereplőt, és, hogy a 3D helyett csak egy fekete-fehér 2D-t kapunk. 

Nos, miért is szeretjük annyira? Mert imádjuk a színészeket. A magyar származású Tony Curtis egyszerre  három karakter bőrébe bújt. Joe, a szaxofonos, Josephine, a hölgy szaxofonos, és a Shell oil vezetője karakterek között ugrándozott össze-vissza, de annyira természetesen, hogy a filmben nem látszott az sem, hogy a színész  valójában nagyon utált női dresszben játszani. Filmbéli társa, Jack Lemmon, aki helyett eredetileg Frank Sinatrát akarták a szerepre, azért láthatóan jobban kezelte a női parókát. Ez a szerep volt egyébként Lemmon karrierjének egyik fordulópontja, és tényleg csak dicsérni tudjuk miatta. Mimikája, és híressé vált mondásai sokak  számára okozott felhőtlen nevetést, hogy csak egyet említsek, mindenki számára emlékezetes a film záró szekvenciája, amikor is szembesíti a vőlegényét Daphne, hogy férfi. Mire Osgood: "Igen, senki sem tökéletes..." 

Na és ki ne felejtsük Marilynt, hisz ő körül forog az egész. Karaktere célja, hogy a floridai fellépések alatt találjon magának egy gazdag, fiatal és szemüveges férfit magának. Monroe kiemelkedőt nyújt a szőke, tőzsde helyett gitáron játszó lány szerepében, s a közönség  imádja. A filmből ugyan semmi sem tűnik ki, viszont több visszaemlékezésből tudjuk, hogy nem volt bökkenő mentes a forgatás. Marilyn kikészítette a rendezőt, volt olyan szöveg amit 59 próbálkozásra sem tudott hiba nélkül elmondani, amit végül szinkronizálni kellett. A híres jelenetben, mikor Tony Curtis felhívja őt telefonon, hogy elköszönjön tőle, Marilyn végig olvassa a szöveget, ami mellesleg néhol meglátszik. Még figyelni sem kell nagyon ahhoz, hogy észre vegyük a film végén azt, hogy a csónak már a nyílt vízen van de Curtis és Monroe nem látható Jack Lemmon és Joe E. Brown mögött. Ezt azzal magyarázzák, hogy Marilyn egyszerűen elérhetetlen volt, mikor a jelenetet felvették. A 40-50-es évek szexszimbóluma slusszpoénként még terhes is lett a forgatás alatt, viszont elvetélt, pedig Tony Curtis későbbi elmondása szerint ő lett volna a gyerek apja. 

A kis kitekintés után meg kell említenünk a siker másik titkát: a forgatókönyvet. A film tele van helyzetkomikumokkal, izgalmas fordulatokkal és persze az ehhez párosodó színészi gesztusokkal. Személyes kedvencem az, mikor Tony Curtis egy kagylógyűjteménnyel magyarázza el Marilynnek, hogy kis is ő. Tehát ezek a helyzetkomikumok határozzák meg a filmet, és mint mondtam a színészi alakításokkal olyan naggyá emelik, hogy sokat veszít az aki legalább egyszer nem nézi meg, és röhögi végig a játékidőt...

K.T.