A Faun labirintusa egy 2006-ban készült spanyol film, amelynek rendezője és forgatókönyvírója Guillermo del Toro mexikói-spanyol rendező. A rendező munkái közé tartozik a nagyszerű Ördöggerinc illetve a Pokolfajzat című filmek. A Faun labirintusa 3 Oscar-díjat zsebelt be, jelölték Arany Pálmára, de ezeken kívül is számos díjat nyert. Hatalmas népszerűségnek örvend a kritikusok és a nézők körében egyaránt. 

A történet 1944-ben játszódik, közvetlenül a spanyol polgárháború után. A film egy 11 éves kislányról, Ophéliáról szól, aki édesanyjával érkezik mostohaapjához Vidal kapitányhoz egy vidéki házba. A kapitány és katonái az erdőben bujkáló gerillák ellen harcolnak. A magányos Ophélia a ház körül talál egy labirintust. Itt találkozik a Faunnal, aki elmondja neki, hogy ő egy földalatti birodalom hercegnője. A Faun három próba elé állítja a kislányt. Ophéliának így kell bizonyítania, hogy nem halandó, és méltó a hercegnői címre.

A Faun labirintusa az egyik legjobb film, amelyet valaha láttam. Nehéz eldönteni, hogy pontosan mi a film műfaja. Egyszerre fantasy, történelmi dráma, családi dráma és horror. A történetnek két síkja van: az egyik a mesék világában, a másik a valóságban játszódik. A rendező a két síkot felváltja mutatja be. Az a zseniális, hogy a rendező két teljes értékű történetet mesél el és zár le. Mindkét történetszálon használja a horror elemeit, és a néző nem tudja eldönteni, hogy melyik sík a borzasztóbb. A mesei lények a „kifordulnak” önmagukból és a lehető legijesztőbb módon jelennek meg. A két sík összevetésével a rendező talán azt próbálja sugallni, hogy a valóságban is megjelenhetnek hasonló szörnyűségek, mint például az a helyzet, amelyben a szüzsé zajlik. Guillermo del Toro kiváló érzékkel vegyíti a mesei elemeket a horror jegyeivel. A filmet a sajátos látványvilága, a remekbe szabott maszkok, a zseniális fényképezés teszi egyedülállóvá. A nézőt szinte beszippantja a film és nem engedi el néhány napig, annyira a hatása alá lehet kerülni. Ehhez a hatáshoz tartozik a film csodálatos aláfestő zenéje, amelyet Javier Navarrete szerzett.

A történet valós síkján a kapitány „szolgáltatja” a horror elemeit. A kapitány egy nagyszerű karakter, amelyet nagyszerűen formál meg Sergio Lopez. Vidal kapitány egy ízig-vérig pszichopata. Nem érdekli őt a felesége, csak a születendő gyermeke. Az orvosnak azt mondja, hogy ha komplikáció lenne a szülésnél, akkor mindenképpen a gyereket mentse meg. Van egy hátborzongató jelenet, amelyben a fogvatartottnak elmeséli, hogyan fogja őt megkínozni. A kínzást meg sem kezdi, de az nézőnek már megfagy a vér az ereiben. A rendező egyébként baloldali szemszögből mutatja be a történetet és egyértelműen a köztársaság mellett teszi le voksát, nem pedig a Franco-féle diktatúra mellett. A két sík csak a film végén ér egymásba. A cselekmény vége egyszerre nagyon szomorú és felemelő. Olyan szintű katarzis, amelyet nem lehet se leírni, se elmondani, ezt át kell élni. Guillermo del Toro filmje egyszerre csodálatos és rémisztő. Zseniális ízléssel és érzékkel tárja elénk ezt a történetet. Aki látta a filmet, az sosem feledi a rendező parádés, egyedülálló vízióját.

Gaál Csaba