Marlon Brando minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású filmszínésze. Pályája bővelkedik kiváló filmekben és alakításokban. Színészi pályafutását az Actors Studio-nál kezdte, ahol Stella Adler és Elia Kazan tanítványa lett. Ő volt az első színész, aki a method acting színjátszást alkalmazta, és csiszolta tökéletesre. Adler később azt mondta róla, hogy: „megnyitottam előtte a kapukat, és többé nem volt rám szüksége.”   Brando az 50-es években hatalmas népszerűségnek örvendett, többek között olyan filmekben játszott, mint A vágy villamosa, Julius Caesar, Rakparton, A vad, csak, hogy néhányat említsek. A 60-as években a nimbusza kezdett leáldozni, nagy bukások követték egymást, majd a 70-es években sikerült visszatérnie olyan alkotásokkal, mint az Utolsó tangó Párizsban, A keresztapa valamint az Apokalipszis, most. Brando hírhedten hisztis színész volt, nehezen jött ki a rendezőkkel, színészekkel. Ő volt talán az utolsó olyan művészek egyike, akivel tényleg nehezen lehetett boldogulni, mert akkora zseni volt, amelyről még talán ő maga sem tudott. Brando szexuális irányultsága mindig is vita tárgyát képezte a bulvárban, igaz ő maga bevallotta életrajzában, hogy voltak homoszexuális viszonyai, de ezeket egyáltalán nem szégyelli. Szárnyra keltek olyan pletykák, hogy többek között James Dean-nel és Cary Grant-tel is folytatott viszonyt. Brando élete végére szinte minden embert kizárt életéből. Meghízott, és nehéz természete elhatalmasodott rajta. Temetésén kevesen voltak jelen, még legjobb barátja, Jack Nicholson sem ment el, pedig Brando őt kérte meg arra, hogy elmondja a gyászbeszédét.

Írásomban tisztelegni szeretnék Marlon Brando nagysága előtt, aki április 3-án lett volna 90 éves. Páratlan karrierjének négy legfontosabb állomását próbálom bemutatni.

A vágy villamosa

Tennessee Williams nagysikerű, Pulitzer-díjas drámáját 1951-ben Elia Kazan adaptálta a filmvászonra. A két művész köztudottan jó kapcsolatot ápolt egymással, és ez meglátszott a filmen is, hiszen egészen kiváló alkotás lett. A dráma és a mozi szinte szóról szóra, jelenetről jelenetre megegyezik egymással. A történet az önképzavaros, minden megmozdulásában hazug tanárnő, Blanche DuBois valamint az állatias Stanley Kowalski „párbajáról” szól. Blanche Stanley sógornője, és azért érkezett testvéréhez, Stellához, hogy „pihenjen egy kicsit”. Stanley kezdettől fogva átlát sógornőjén, és ezt igyekszik is folyamatosan tudatni vele. Az egész dráma nagyon feszült az elejétől a végéig, köszönhetően a Blanche szerepében varázslatosat alakító Vivien Leigh-nek és a Stanley szerepében tündöklő, egészen fiatal Marlon Brando-nak. Ennél nagyobb ellentét még nem volt látható filmen. A két főhős az élet minden területén eltér egymástól, és ez nagyszerűen jelenik meg a filmvásznon.

Brando először színházban játszotta Stanley-t. Már ekkor lelkesedtek érte a kritikusok. A nagy visszhangot azonban az adaptáció hozta meg számára. Stanley egy primitív, ősbunkó, szinte félig állat, és ezt Brando elképesztő hitelességgel hozza. Akkora alakítást nyújt a method acting módszer segítségével, hogy sokan úgy tartják, ezzel az alakítással tette olyan magasra a lécet a színészek körében, hogy innentől kezdve mindenki ehhez mérte, és határozta meg önmagát. Valóban, azt lehet mondani, hogy az amerikai filmgyártásban tényleg jól játsszák el a szerepeket még a legrosszabb filmekben is, köszönhetően Marlon Brando-nak, aki A vágy villamosáért megkapta első Oscar-jelölését, és csillaga elkezdett felfelé ívelni.

Rakparton

Elia Kazan filmje 1954-ben készült. Hatalmas sikert ért el, többek között nyolc Oscar-díjat is valamint négy Golden Globe-ot zsebelt be. A forgatás előkészületei azonban nem voltak zökkenőmentesek. A film egy cikksorozat alapján készült, amely feltárja a New Yorkban lévő dokkok maffia uralta világát. A rendező előbb Arthur Miller drámaírót bízta meg a forgatókönyv megírásával, de ő visszautasította az ajánlatot, miután Kazan az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt több társát is megnevezte, mint lehetséges ellenséget. Végül Bud Schulberg kapta meg a szkript elkészítésének jogát. Kazan és Schulberg több hónapon keresztül próbált pénzt szerezni a film elkészítéséhez, melyet végül Sam Spiegel-től kaptak meg. A főszerepre eleinte John Garfield-ot akarták, azonban ő elhunyt a forgatás kezdete előtt. Brando - aki maga is ellene volt Kazan vallomástételének – végül Spiegel miatt elvállalta a fiatal dokkmunkás szerepét.

A Rakparton Terry Maloy lélektani drámájáról szól. A bokszolóból lett kifutófiú belső vívódásai adják a film keserű hangulatát. Az ő erkölcsi dilemmája áll a középpontban: csendben, a háttérben meghúzódni, vagy lázadni a dokkot és szakszervezetet uraló maffia ellen? A rendező realisztikus képet fest a 30-as évek Amerikájáról illetve annak társadalmáról a kiváló operatőri munkával valamint remek színészeivel. Marlon Brando és nagyszerű színésztársai (Rod Steiger, Karl Malden, Lee J. Cobb, Eva Marie Saint) az 50-es évek Amerikájában elterjedő method acting módszerrel tették felejthetetlenné Kazan nagyszerű filmjét. Brando minden gesztusából árad a hitelesség Terry szerepében. Zseniálisan adja vissza az önbecsülését vesztett, primitív, de ugyanakkor erkölcsileg folyamatosan fejlődő fiatal dokkmunkás lelkivilágát, amely végül meghozta számára első Oscar-díját. Csillaga a Rakparton előtt is magasan járt, de a film sikere után végérvényesen bekerült a nagy sztárok táborába, és nem is került ki onnan soha többé.

Utolsó tangó Párizsban

Bernardo Bertolucci olasz filmrendező alkotását 1972-ben mutatták be. A filmet szélsőségesen fogadták a nézők és a kritikusok is. Néhány országban betiltották, máshol egyszerűen szétvágták az alkotást. A rendezőt Olaszországban felfüggesztett börtönre ítéltek és elrendelték, hogy semmisítsék meg a film kópiáit pornográf tartalma miatt. Az alkotás ötlete Bertolucci fejéből, szexuális fantáziájából pattant ki, mely szerint: az utcán meglátott fiatal nővel szeretkezni. Az Utolsó tangó Párizsban főszereplője Paul, aki viszonyt kezd egy nála 20-25 évvel fiatalabb lánnyal, miközben felesége még a ravatalon fekszik. Paul mindenfajta kötöttség, nevek nélkül akar a Jeanne-nel lenni, miközben folyamatosan ássa alá a lány önérzetét, és bontja fel illúzióját minden emberi kapcsolatról. A film merész jelenetei mögött nagyon mély emberi dolgokat mutat fel. Paul képtelen feldolgozni felesége halálát, Jeanne pedig a társadalmi szerepek elől menekül. A perverz képek csupán csak látszatok, valójában film tele van emberi pillanatokkal, őszinte intimitással. Bertolucci merész, sokszor művészieskedő jeleneteket tár elénk, azért, mert meg akarja ismertetni a nézővel a szereplőket. Aki meg szeretné ismerni a 70-es évek egzisztenciális helyzetét, az élet kilátástalanságát, az nézze meg az Utolsó tangó Párizsban című filmet.

A rendező eredetileg a két főszerepre másokat szemelt ki, Brando és Maria Schneider végül csak „beugrottak” a szerepre. Schneider nem szívesen emlékszik vissza a forgatásokra. Szerinte Bertolucci illetve Brando is manipulálták őt, és olyan jelenetekre kényszerítették, amiket ő nem akart. Ezt nem tudjuk így történt-e, úgy tűnik, ez csak legenda marad. Ami Brando-t illeti, ő is megszenvedett a forgatásokkal. Lelkileg megtörve érezte magát, és több mint 15 évig nem volt hajlandó szóba állni Bertoluccival. Megfogadta, hogy soha nem adja át magát ennyire egy szerepnek. A hitelesség szinte tapintható a vásznon a színészzseni esetében. Sok jelenetben improvizált, valamint saját gyermek- és kamaszkori élményeit, és életét is belevitte Paul karakterébe. A beszólásai, káromkodásai mai szemmel nézve is erősek. Brando itt nyújtja élete alakítását. Karaktere hihetetlenül komplex, és a komplexitást kihasználva a színész egészen megdöbbentő akkor, amikor alfahímet vagy a felesége ravatalánál esdeklő férjet játssza.

A színészóriás egészen merész volt a jeleneteket illetően: tervbe volt az például, hogy az ő merevedő péniszét fogják filmezni, de amikor erre került sor, a zseni csődöt mondott. Ezen kívül Bertolucci szeretett volna egy olyan jelenetet, amelyben a két színész élesben szeretkezik, azonban végül ezt elvetették. Ha ezek bekerülnek az alkotásba, akkor még ellenségesebb fogadtatás várta volna az amúgy is fenntartásokkal kezelt filmet. Mindenesetre Marlon Brando bizonytotta, hogy bármit el tud játszani, és mindenre képes egy kiváló szerepért illetve filmért.

A keresztapa

Azt hiszem ez az a film, amelyet nem kell senkinek sem bemutatni. Azt szoktam mondani, hogy A keresztapa az az alkotás, amely alkalmas lenne arra, hogy az időt tőle számítsuk a filmtörténetben. Minden ízében tökéletes. A rendezés, az operatőri munka, a forgatókönyv, a színészek, a zene is hibátlanok. Nagyon összetett, többszöri nézést igényel, de minden egyes perce aranyat ér. Marlon Brando pedig ennek a csodának a címszereplője.

Brando-t eleinte nem érdekelte Don Vito Corleone szerepe. Mario Puzo, A keresztapa című regény szerzője őt szerette volna a szerepre, de a színészóriás visszautasította azt. Később a szerző a kész forgatókönyvet küldte el a színésznek, aki végül rábólintott az ajánlatra, és a rendező, Francis Ford Coppola is szerette volna őt a Don szerepére. A Paramount stúdió azonban nem támogatta Brando-t annak korábbi ügyei miatt, ezért próbameghallgatást tartottak. A színész otthon gyakorolt, a meghallgatáson pedig a mára már etalonnak számító lassú, nehézkes, rekedtes beszédével, papírzsebkendővel kitömött arcával meggyőzött minden kétkedőt alkalmasságáról. Don Vito Corleone egy olyan alak lett a film-és kultúrtörténetben, aki csak itt és ekkor tűnt fel, majd tűnt el a filmvászonról. Brando olyan sikeresen tűnt el a szerepben, hogy igazából felismerhetetlen a néző számára. A keresztapában nyújtott frenetikus alakításáért megkapta második Oscar-díját, amelyet egy indián hölgy vett át gálán 1973-ban. A színész az amerikai őslakosokkal szembeni ellenségeskedésre hívta fel ezzel a figyelmet. A színészzseni hatalmasságát bizonyítja, hogy A keresztapa valamint az Utolsó tangó Párizsban című filmeket is 1972-ben forgatták, és Brando életének két legnagyobb alakítását volt képes nyújtani egyazon évben. A 48 évesen játszotta a 45 éves Paul illetve a 65 éves Don Corleone szerepét. Ez utánozhatatlan, felülmúlhatatlan képességeiről tesz tanúbizonyságot.

Robert Duvall, akivel együtt játszott A keresztapában, majd az Apokalipszis, most című filmekben, mondta róla: „Ő tényleg a keresztapa volt azoknak a fiatal színészeknek, akik az 1970-es években bukkantak fel, de még a mai új generációnak is. Ő volt számunkra a legnagyobb, még Laurence Olivier-t is megelőzte. Kivételes ember volt, de csodálni valóan és könnyedén tiszteletlen, egészségesen tiszteletlen. Azt hiszem, ez a tiszteletlenség ellazította és teljesen összhangba hozta saját magával. Ez volt a titka, hogy színészként új utakat tudott megtalálni.”

Marlon Brando rengeteg zseniális színészre volt hatással, sokan miatta kezdték el pályájukat. Al Pacino véleménye szerint „Brando összehasonlíthatatlanul jobb volt mindnyájunknál. Marlon Brando – egy fogalom. Nem láttam még egyetlen filmjét sem, amikor elkezdtem a színészetet, de most büszkén állítom, hogy a halálom napjáig őt utánozom.”

Al Pacino-val és Robert Duvall-val csak egyetérteni lehet (ugyan ki lennék én, hogy kétségbe vonjam a szavaikat), Marlon Brando tényleg egy kivételes színész, igazi művész, aki örökre beírta magát a film és a világ történetébe.

Gaál Csaba