A 20. század jelentős amerikai írójának, F. Scott Fitzgeraldnak klasszikus novellája "A nagy Gatsby". A kötet nagy sikert aratott, talán az író naturalista stílusa miatt, mellyel olyan effektíven ragadta meg az ő maga által dzsessz-korszaknak hívott 1900-as évek elejének nyüzsgő atmoszféráját. A történet eddig hat filmfeldolgozást termelt, köztük olyan alkotásokat, mint az 1974-es Jack Clayton-féle Francis Ford Coppola forgatókönyvírói közreműködéssel és Robert Redford főszereplésével készült adaptáció, vagy a 2000-ben készült TV film, Mira Sorvino és Paul Rudd játékával. A sorból valamiféle oknál fogva azonban mégis kilóg az idei Baz Luhrmann alkotás, melyben nem kisebb név, mint Leonardo DiCaprio játssza el a titokzatos milliárdos, Jay Gatsby szerepét. Hogy mi is a bizonyos tényező ami miatt ez a mozi kiváló az évek során felhalmozódó Gatsbyk sorából? A cikkünkből kiderül! 

Akár maffiafilm is lehetett volna Billy Wilder kultikussá vált komédiája, de a Cary Grantet néhol imitáló Tony Curtis, és a film végére kitűnő tangó tudást szerző Jack Lemmon úgy gondolta, hogy inkább meglép a bűnözők elől és egy női zenekarban kamatoztatja hangszertudását. A hab a tortán pedig a nő, vagyis Marilyn Monroe, akinek a karaktere egyszerűen nem tudja magáról lerázni a szaxofonistákat. Megnéztük a Van, aki forrón szereti című filmet, most pedig tudatjuk, miért is érdemes megnézni...

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a horrorfilm az, amit a legkönnyebben el lehet szúrni, hiszen ennek a zsánernek, a többi műfajjal ellentétben elsősorban a félelemkeltésre kell építenie. Magától értetődő hát, hogy az egyéb filmes eszközök, jobban háttérbe szorulnak. De mi lesz akkor, ha egy alkotásban a megszokott elemek sincsenek a helyükön, de még a parafaktor is gyenge? A mai napon górcső alá vett filmünk is egy ilyen darab, jöjjön hát a Parajelenségek 4.

Sergio Leone és Tonino Valerii közös spagetti westernjében Terence Hill mint Senki nagy sikert aratott. A film csak Olaszországban cirka két milliárd lírát kasszírozott, és nem kis hírnevet szerzett magának a főszereplőnek, aki már ugyan játszott együtt behemót társával többször is, de még karrierje elején járt. Nos, nem véletlenül köszöntöttem az olvasókat ezzel a címmel. Valószínű senki sem fogja elolvasni ezt a bejegyzést, de hát valahogy el kell kezdeni, s remélem egyszer majd olyan népszerűségnek örvend a blog mint Senki, vagy Harmonika...