Az első filmes Bodzsár Márk alkotása végletekig groteszk, unikális mű, zsánerét tekintve - posztmodernbe hajló - fekete komédia, a Katona József Színház krémjével. De még fontosabb, hogy hosszú idők után egy olyan magyar film, amit tényleg megéri a mozikban megnézni. Komolyan, nekünk elhihetik.

A szkript szerint Milán (Ötvös András) a délszláv háború idején - bosnyák menyasszonyát hátrahagyva - átszökik Magyarországra. Egy véletlen folytán pedig találkozik Fék doktorral (Rába Roland) és Tamáskával (Keresztes Tamás) a két mentős pacákkal, akik nem egyszer segítik halálba betegeiket. Nem brahiból, ez biznisz. Milán annak ellenére, hogy elvei merőben eltérnek mégis hozzájuk szegődik, hogy a hullák után leeső dohányból ki tudja menekíteni szerelmét a jugók háborújából.

Bodzsár fekete komédiája valójában egy hatalmas dráma, néha Tarantino-t idéző színpadiassággal, egyedi karakterekkel, s nem meglepő módon, jókora társadalomkritikával. A rendező stílusa ugyan még látszik, hogy nem teljesen letisztult, de ez egy első nagyjátékfilmnél korántsem olyan nagy gond.

Alapsztorija - amit egy lengyel újságcikk alapján írt - kreatívan kivitelezett, a '90-es évekre tagadhatatlanul ráillő jelenség, egy kis korrupció. S ott van még egy rögtön szembetűnő, nem mellesleg aktuális társadalmi kérdés: az eutanázia. Ezt a főszereplő karaktere kezdetben elítéli, később rutinjává válik (egyébként Milán az egyetlen, aki átmegy a sablonos hollywoodi karakterfejlődésen). Jómagam teljesen egyetértek az eljárással, akárcsak a mindig cinikus Fék doki, aki persze a Gábor Gáborra hasonlító temetkezési vállalkozóval még jókora profitot is termel belőle. A másik igen kényes kérdés amiről véleményezik: az antiszemitizmus. A direktor végig parodizálja a kínaiakat, de valójában elítél mindennemű fajgyűlöletet, derül ki a film egyik keményebb szekvenciájából, amelyben a Nagy Zsolt alakította neonáci, majdnem halálra ütlegel egy cigány rabot. 

Rába kapja az instrukciót 

Bodzsár történetének ugyan nincs olyan hatalmas íve, de vállalt eklektikussága és színes karakterei rendkívül jól összefogják azt. Rába Roland karaktere képviseli a józan észt - aki rezonőre is a műnek -, Keresztes Tamás - kinek a karakteréről először azt hisszük, hogy Kuroszava fan, ám később kiderül, hogy igazából nem - pedig az együgyű proli szerepében tetszeleg. Hozzá kell tenni: zseniálisan. Ötvös András Milánja már nem hordoz ennyi jellemkomikumot magában, személyisége felszínesebb. De ő nem is ezért lehet érdekes a néző számára, inkább személyiségfejlődése és motivációja miatt. Mind kettő már ugyan kicsit sablonos, de örök érvényű. 

Nem kérdéses, hogy a direktor ki akar tűnni az utóbbi évek magyar filmes felhozatalából, legyen az nehezen emészthető, kisebb nézőközönségnek szánt művészmozi, vagy bugyuta vígjáték. Bár igyekszik ez utóbbit megidézni, főleg a film elején, csupán azért teszi, hogy előkészítse a terepet az továbbiaknak: komoly sztorit mesél, érezhető mondanivalókkal, mégsem hajlik végletekbe, az arany középúton maradna. Szerencsére legtöbbször jó nyomon jár, bár érezhetően letér erről az útról néha-néha. Bodzsár érezhetően azért használ egyéb rendezőkre utaló stílusjegyeket, hogy a film egyedi legyen, annak ellenére, hogy mint elsőfilmes rendező, nem lehettek saját stílusjegyei, amiket használ. Néhány ember az ilyet nehezen nézi el, ezért fogadta olyan vegyes fogadtatás a mozit. Tisztában kell lennünk a ténnyel, hogy ez egy első darab, még úgy is, hogy néhányszor nagyon nem tűnik annak, kreatív megoldásait és egyéb pozitívumait nézve. Természetesen lehetett volna jobb, de az utóbbi éveket nézve úgy érzem, olyan produkció ez, ami sikeresen próbálja lerázni magáról azt, amit pár éve már nem szeretünk a magyar filmekben. 

Keresztes Tamáska

Összességében tehát elmondható, hogy Bodzsár forgatókönyve ütős, ami képes fenntartani a figyelmet másfél órán keresztül, és teljesíti műfaji követelményeit: sokszor olyankor fakad nevetésre a néző, mikor a valójában legnagyobb szánalmát kellene mutatnia. A színészek annak ellenére, hogy hétről-hétre színházban szerepelnek nem játsszák túl magukat, nem ripacskodnak, élvezhető minden alakítás. Érdemes kiemelni Reich Dániel operatőr munkáját is, aki kivételesen adja vissza '90-es évek hangulatát. Ám nagy kár, hogy a büdzséből már nem jutott néhány a kort meghatározó zenére, viszont szép és merész húzás volt beemelni Mágenheim dokit és szomszédjait, akik miközben Bach szerzeményére mondták karácsonyi bölcseletüket, Fék papesz még nyugodtan eszegette napi betevőjét. Milyen szomorú, utoljára.

Komoróczy Tibor

Nem is tudom az idejét, mikor állt fenn olyan helyzet a magyar mozikban, hogy van két remek film a terítéken (A nagy füzet, Isteni műszak) és döntenünk kell, közülük melyik érdemesebb a megtekintésre. A Nemzeti Filmalapnak köszönhetően Bodzsár Márk és Szász János megmutatta, hogy nem érdemes még temetni a magyar filmet, jöhetnek még váratlan fordulatok, még ha mindkét alkotás magán is visel bizonyos szépséghibákat, érezhető a fejlődés. Kíváncsian várom a következőeket...

Fehér Tamás