Szász János háborús-drámája hosszú ideje az első magyar nagyjátékfilm, az első a Vajna érából, s egyben az első hazai alkotás ami Kristály Glóbuszt érdemelt ki Karlovy Varyban. A méltán híres Ágota Kristóf, magyar származású írónő regényéből készült adaptáció ráadásul olyan neveket vonultat fel mint Molnár Piroska, Ulrich Thomsen, Tóth Orsi, vagy a Bukásból ismert Ulrich Matthes. Az előbbiek tudatában pedig már nem nehéz kitalálni, hogy miért is övezte olyan szokatlan mértékű kíváncsiság Szász János ötödik munkáját. Most kiderült: kár volt.

Szerkesztőségünk a film debreceni díszbemutatóján járt.

Fotó: Molnár Péter

Nem több mint nyolcvan-kilencven lelkes ember volt az, aki előző hét csütörtökön a debreceni Apolló mozi kisterme előtt várakozott hét óra előtt pár minutummal Szász János új filmjére. Kollégámmal fél órával a kezdés előtt érkeztünk, így lehetőségünk nyílt néhány szót váltani mind a rendezővel, mind a Kossuth-díjas Molnár Piroskával.

A színésznőt ilyesfajta kontextusban - amit a filmben képvisel - nem sokszor láttuk még, így rögvest felmerült bennünk a kérdés, hogy feküdt neki a szerep? "Én egy karakterszínész vagyok" - reagált, és megköszönte alakításáért kapott dicséretünket. Ahogy Molnár Piroskában, úgy a direktorban is egy végtelen rendes embert ismerhettünk meg, rövid beszélgetésünk lényegét pedig talán maga Szász egy korábban megfogalmazott mondata adja vissza: "A túlintellektualizált filmművészetnek - amiről azt gondoltuk, egész életünkben fogjuk csinálni - befellegzett."

Ez magán az alkotáson is meglátszik, ami számomra elég középszerűnek bizonyult. Pedig sok kiemelkedő tényezőt vonultat fel. Ahogy említettük Molnár Piroska, de az apát alakító Ulrich Matthes, és a nyúlszájú Tóth Orsi is csont nélkül hozza az elvárást, a maguk is szegény sorból jött Gyémánt ikrek pedig "szakmailag valóban képzettek". A film irama jóval gyorsabb mint Szász bármely eddigi munkája, amit értékelhetünk pozitívan, azt viszont már nem, hogy A nagy füzet elődjeihez képest igen csekély hatást képes ránk gyakorolni. A Woyzeck vagy a Witman fiúk például két olyan film, ami különböző érzelmi állapotokba rángatja el, s elgondolkodtatja a nézőt. A nagy füzet ilyen téren nem követi a sort, "szikár akar lenni, de szimplán élettelen."

A tegnap Haifában is elismert film egy korrekt mű, ám nem hagy igazán mély nyomot az emberben, kivéve akkor, ha maga az illető is átélte a háború szörnyűségeit. Amit egyébként szokásához híven Szász többnyire naturalista stílusban, néhol kicsit visszafogottabban ábrázol. 

A rétegfilm és a mainstream határán táncoló alkotás a jelenlegi Oscar jelölteket elnézve nem túl sok eséllyel indul az akadémiai jelölésért. Vegyük csak Dániát: Mads Mikkelsen lélektani-drámáját, a Jagten-t küldik, vagy az argentinokat, akik a hírhedt náci orvos, Josef Mengele bujkálásáról készült Puenzo filmet indítják. De említhetnénk még Andrzej Wajdát és a lengyeleket, meg azt az olasz szatírát, címe: A nagy szépség.

De mindegy is, hisz ott nekünk Toronto...

Komoróczy Tibor - Fehér Tamás