A hippi mozgalom az Egyesült Államokban indult az 1960-as évek elején. A hippik lázadók voltak, akik elleneztek mindennemű háborút, tagadták a társadalmi konvenciókat és a társadalomba való beolvadást. Elítélték a fogyasztói társadalmat és az ezzel járó életvitelt. Előszeretettel fogyasztottak marihuánát illetve LSD-t. Itt pedig eljutottam a cikk címében szereplő kifejezéshez. A kifejezés arra utal, hogy az írásomban nem feltétlenül a hippi mozgalom idején játszódó alkotásokat veszek górcső alá. Pontosabban fogalmazva maguk az alkotások éppen ezen szubkultúra virágzása idején készültek, de a történetük eltér például a Hair által bemutatott világtól. A lényegük az, hogy a hippizmus milyen hatást gyakorolt néhány filmalkotásra. A közös pont a taglalt a filmekben a hippik által hangoztatott életszeretet illetve a civilizációból való kilépés.

A kaktusz virága

A kaktusz virága 1969-ben készült Gene Saks rendezésében. Azon kevés filmek egyike, amely a romantikus komédia műfaján belül készült, és mégis kiváló. A szereposztás osztályon felüli: Walter Matthau, Ingrid Bergman valamint Goldie Hawn parádéznak a filmvásznon. A történet szerint a Matthau által alakított fogorvos, Julian Winston azt hazudja fiatal barátnőjének, Toninak (Goldie Hawn), hogy felesége és három gyereke van, azért, mert így akarja szabadságát megtartani. Toni azonban azt akarja, hogy a férfi váljon el a feleségétől, és maga is beszélni szeretne a nővel, hogy meggyőződjön annak szándékairól. Julian megkéri asszisztensét, Stephanie Dickinson-t (akit a csodálatos Ingrid Bergman játszik), hogy játssza el a feleségét.

A film forgatókönyve frenetikus. Egyik hazugságból kerülnek hőseink a másikba, közben pedig olyan elképesztően vicces dialógusokat és helyzetkomikumokat láthatunk az alkotásban, hogy csak dőlünk a nevetéstől. A kaktusz virága az a film, amelyben a hippik találkoznak a polgársággal. Toni egy igazi hippi. Színes ruhákban jár, és nagyon nem szereti, ha valaki hazudik. Ő egy idealista, aki a világot tökéletesnek látja. A hippizmus eszméjét azonban legjobban Toni szomszédja, Igor, az író képviseli. A sztori igazi magvát az adja, amikor a hideg, aszexuális, nagyon kispolgári Ms. Dickinson elkezd kinyílni, úgy, mint a kaktusz virága. Elér arra a pontra, hogy élvezi az életet. Ezt egy véletlennek köszönheti, amely „elülteti benne a magot”. A kiteljesedés pedig Igor személyében jelenik meg, aki úgymond „megtermékenyíti”, „kivirágoztatja" őt a hippi léttel. Sorozatos csavarok közben a sors (vagy nevezzük bárhogy) elrendezi hőseink életét. Szereplőink a hippik által hangoztatott szexuális forradalom kellős közepében próbálják elhelyezni magukat a világban. Itt a hippizmus szelleme láthatatlanul van jelen. A kaktusz virága elbűvölő és csodálatos film, amelyben a karakterek szerethetők, minden a helyén van, és nagyfokú életigenlés fűti át az alkotás minden képkockáját.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök

A Butch Cassidy és a Sundance kölyök A kaktusz virágához hasonlóan 1969-ben készült. Ez az a film, amely annyira sikeres volt, hogy a két főszereplő ( Paul Newman és Robert Redford) 1973-ban újra összeállt, hogy elkészítse A nagy balhét, amely szintén egy nagyszerű és kritikailag is elismert alkotás lett. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök külsőségeiben egy westernfilm, azonban sokkal mélyebb mondanivalója van annál. A története szerint Butch egy rablóbanda feje, akik vonatokat rabolnak ki. Erre un rá a vonattársaságot üzemeltető cég, amely fejvadászokat küld Butch-ra és Sundance-re, ezért hőseinknek menekülniük kell.

A filmben briliáns kameramunka van, a forgatókönyve lenyűgöző, a betétdala és aláfestő zenéi pedig felejthetetlenek. Sajátossága az, hogy vígjátékként indul, majd egyre komorabb lesz a történet, amely végül drámába csap át. A hippi eszmét elsősorban Butch képviseli, akit a briliáns Paul Newman kelt életre a vásznon. Butch egy bohém, laza fickó, akit még azok is szeretnek, akiket kirabol, mert olyan elképesztő stílusa van. Butch emeli a filmet egy más dimenzióba, ő hozza be a humort ebbe az történetbe (például a zseniális késpárbaj jelenet). A film felépítése magában hordozza a hippi korszakot. A szenzációs rendezésnek köszönhetően nézhetjük végig, ahogy hőseink a szabadságot nyújtó hatalmas területű prériről egyre kisebb helyekre menekülnek, míg végül a mozgásterük egy házban ér véget. Ez az egész koncepció rárímel az 1960-as, 1970-es évek Amerikájára: a hippik szabadon élnek, de egyre jobban szűkítik a mozgásterüket, egészen addig, amíg végül fel nem számolják őket. Butch-ra és Sundance-re is ez igaz: eljárt felettük az idő, jönnek a cégek, vége van a hősies vadnyugatnak.

A Butch Cassidy és a Sundance kölyök egy egyértelmű reflexió erre az időszakra. Számos jelenetben is megjelenik ez a reflexió, például híres biciklis jelenetben. Itt a Raindrops keep fallin’ on my head című zene szól, Butch pedig vígan biciklizik Ettával (Sundance barátnőjével), és gyönyörű képeket kapunk virágokról, és magáról a természetről. A film a hippi korszakhoz hasonlóan az élet szépségéről, a szabadságról, a társadalom kívüliségről szól. A két karakter nagyon szerethető, és van egy érdekesség a filmben: amíg bűnözőnek tekintették őket, nem öltek meg senkit, de ahogy törvényes munkát kezdtek el művelni, gyilkosokká váltak. A határ a jó és a rossz között nincs meghatározva, erre próbál rávilágítani a rendező. Összegezve a Butch Cassidy és Sundance kölyök egy remek alkotás, igazi kultuszfilmmé vált az idők során.

Kelly hősei

A Kelly hősei, mint hippi-film? Nos, igen, ez a legmeredekebb állítás a három alkotás közül, azt hiszem. De szerintem fellelhetők azok a vonások, amelyek ezt igazzá teszik, és meg is próbálom ezt bizonyítani. A Kelly hősei egy háborús vígjáték. Arról szól, hogy néhány katona tudomást szerez 16 millió dollárnyi aranyról, és meg szeretnék azt kaparintani. Ehhez azonban az ellenséges vonalak mögé kell hatolniuk, az életüket kockáztatva.

Számomra a Kelly hősei és az ehhez hasonló filmek ( M.A.S.H., A 22-es csapdája, A tizedes meg a többiek) szellemisége kezeli jól, kezeli helyén a háborút. A háború ugyanis egy nagy üzlet. A fegyvergyártó cégek meg mindenféle cégek illetve a politikusok járnak vele a legjobban. Az igazat megvallva a szegények harca a gazdagokkal. A szegények mennek a húsdarálóba megdögleni, a gazdagok pedig nyernek ezen. De a Kelly hőseiben a közkatonák felrúgják az egyezséget: ők is nyerni akarnak a bolton. Ha meg akarnak halni, azt nem holmi, pátosszal átitatott, hazug hősi eszmény miatt teszik, hanem saját magukért. A film stílusa hihetetlenül groteszk, és vicces. Tele van jobbnál jobb beszólásokkal, és felejthetetlen, emblematikus jelenetekkel.

A Kelly hősei és a hozzá hasonló filmalkotások pacifista filmek, és pacifista aspektusokkal rendelkeznek. Céljuk a háború valós arcát bemutatni. Számomra a pacifista hozzáállás, a vicces, már-már abszurd elemek közel kerülnek a hippi attitűdhöz. Természetesen nem ugyanaz a két megközelítés, de mégis a lényeg a háborúellenesség illetve a háború kifigurázása. Azért is bátorkodtam a Kelly hőseit ebben az írásomban megemlíteni, mivel az előző két filmhez hasonlóan a hippi korszak virágzásának idején készült, 1970-ben. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök a western, a Kelly hősei a háborús műfajba helyezi át hippizmust. További hasonlóság, hogy itt is van egy Butch-hoz hasonló zseniális figura: a Donald Sutherland által játszott Csodabogár. Csodabogár az, aki egyik alakulathoz sem tartozik, nincs parancsnoka, teljesen a maga ura. Úgy él embereivel a háború idején, mint a kommunában a hippik. Folyamatosan negatív és pozitív kisugárzásokról beszél. Elképzelhetetlen egy ilyen karakter egy „Amerika hősiességét propagáló háborús filmben”, mint például a Ryan közlegény megmentésében, de a Kelly hősei ennyivel is jobb, mint egy ehhez hasonló alkotás. A filmről még annyit, hogy nem kisebb nevek, mint Clint Eastwood, Telly Savalas valamint Don Rickles fémjelzik.