A hippi mozgalom az Egyesült Államokban indult az 1960-as évek elején. A hippik lázadók voltak, akik elleneztek mindennemű háborút, tagadták a társadalmi konvenciókat és a társadalomba való beolvadást. Elítélték a fogyasztói társadalmat és az ezzel járó életvitelt. Előszeretettel fogyasztottak marihuánát illetve LSD-t. Itt pedig eljutottam a cikk címében szereplő kifejezéshez. A kifejezés arra utal, hogy az írásomban nem feltétlenül a hippi mozgalom idején játszódó alkotásokat veszek górcső alá. Pontosabban fogalmazva maguk az alkotások éppen ezen szubkultúra virágzása idején készültek, de a történetük eltér például a Hair által bemutatott világtól. A lényegük az, hogy a hippizmus milyen hatást gyakorolt néhány filmalkotásra. A közös pont a taglalt a filmekben a hippik által hangoztatott életszeretet illetve a civilizációból való kilépés.

A kaktusz virága

A kaktusz virága 1969-ben készült Gene Saks rendezésében. Azon kevés filmek egyike, amely a romantikus komédia műfaján belül készült, és mégis kiváló. A szereposztás osztályon felüli: Walter Matthau, Ingrid Bergman valamint Goldie Hawn parádéznak a filmvásznon. A történet szerint a Matthau által alakított fogorvos, Julian Winston azt hazudja fiatal barátnőjének, Toninak (Goldie Hawn), hogy felesége és három gyereke van, azért, mert így akarja szabadságát megtartani. Toni azonban azt akarja, hogy a férfi váljon el a feleségétől, és maga is beszélni szeretne a nővel, hogy meggyőződjön annak szándékairól. Julian megkéri asszisztensét, Stephanie Dickinson-t (akit a csodálatos Ingrid Bergman játszik), hogy játssza el a feleségét.

Mit várjunk egy olyan sorozattól, amely azonos címen fut, mint egy nagysikerű film? Ez volt számomra a fő kérdés a Fargo esetében. Mert olyat láttunk már, hogy egy adott sorozatból készült egy egész estés film, azonban filmből sorozatot készíteni, lehetetlennek tűnt. A hangsúly a múlt időn van, ugyanis a Fargo, mint széria nagyon ütős és hangulatos lett.

A Coen-testvérek 1996-ban készült fekete humorral átszőtt drámája számomra a legjobb Coen-film. Minden elem benne van, amely a csúcsra vitte a testvérpárt. Abszurd karakterek és szituációk, kiváló dialógusok, az amerikai társadalom kritikája valamint remek színészi játék. A film és a sorozat között egy el nem hanyagolható különbség van. Jelesül az, hogy a sorozat 10 részen keresztül mutathatta be a cselekményszálakat, ellentétben a filmmel, amely másfél órásra sikeredett. A korábban említett stílusjegyeket pedig a széria jól vitte át történetbe. Szerintem semmit nem rontott a film sikerén, sőt, a sorozat hatására remélhetőleg minél többen fogják megnézni a Coen-ek alkotását, ha eddig nem tették.

Fábri Zoltán 1961-ben rendezte a filmet, amely túlzás nélkül állítható, hogy a magyar filmek egyik legjobbja. Kevés olyan alkotás van, amely a fasizmus természetét ennyire erősen képes bemutatni. Fábriról elmondható, hogy ő minden idők legnagyobb magyar rendezője. Gondoljunk csak a Körhintára; az Isten hozta, őrnagyúrra; Utószezonra; Az ötödik pecsétre, de ezeken kívül is számos kiváló filmet jegyez.

A Két félidő a pokolban 1944-ben, Ukrajnában játszódik, ahol egy magyar munkaszolgálatos századból futballcsapatot akarnak verbuválni, hogy játszhassanak egy német katonai csapattal a Führer születésnapján. A munkaszolgálatosok között van Ónodi II, akit profi focista lévén felkérnek, hogy válasszon ki egy csapatot, amelybe mindenki megpróbálna bekerülni, hiszen kiváltságokkal jár. A kiválasztott csapat megszökik a meccs előtt, de nem jutnak messzire…

A videótékásból lett művészt sokkolta, mi kollektív izgalomban pancsoltunk, miszerint T. új westernjének (The Hateful Eight) szkriptje kiszivárgott a netre. “I’m very, very depressed,” - mondta akkor az immár 51 éves zseni, s le is tett arról, hogy megfilmesítse a projektet. Ez már minket sem érintett boldogan, s szomorúan szemléltük ahogy a forrófejű direktor értelmetlen hajszát indít az áruló (Michael Madsen, Bruce Dern, Tim Roth?) felkutatására, valamint pert kezdeményez a bűnös blog ellen, mely szerinte jogtalanul cselekedett mikor kirakta az első draftot. Az előbbi nem jó dolog, az inkvizíciós logikát jómagam elvetem, az viszont teljesen érthető, hogy ha valóban visszaélt valamilyen módon az oldal akkor kártalanítsa sanyarú sorsú kárvallottunkat, már ha egyáltalán jelent ez neki valamit. Az utóbbi ügy most megrekedni látszik, T. is kezd fölocsúdni a traumából, s egy szükségszerű átírás után a kiadáson gondolkodik. Amondó vagyok: ne tegye! Mr. T., tisztában vagyok vele, hogy mennyire derogál önnek ezek után filmre vinni a sztorit, de azt javaslom ezegyszer tegye félre elveit és ragadjon kamerát!

Nem kétlem persze, hogy egy vaskos papírfüzér a globalizált világban nem aratna e hatalmas sikert, millió és millió és nem túlzok ha azt mondom még ennél is több figura polcán roskadna, s később szétolvasva várna majd arra, hogy a régi birtokos valami reinkarnációja újra lapozza. Míg egyszer végleg átadná magát az enyészetnek. Száz-százötven év és kész. Ez csak egy ponyva nem? Mióta Diane Keaton mint Mary Wilkie tudatta, hogy szimplán a forgatókönyvek regénnyé fabrikációja is jól fizet, azóta nem is aggódhatunk amiatt, hogy ön nem járna e jól a dologgal. Bár jobb ha az eszében tartja azt amire az előbb céloztam: a könyvpiacon a The Hateful Eight csupán egy jó kis ponyva lesz. Kiröhög ha a Ponyvaregénnyel példálózok? Mert őt is elolvashatjuk százszor (nagy élmény, semmi kétség), de sosem lesz képes arra, mint a film. A könyvben sosem fog úgy táncolni Travolta és Uma mint a vásznon, és tudom, hogy Willis úr sem fog az zebrán úgy manőverezni, mint ahogy. Mert miként ön képes megjeleníteni a dolgokat, az tényleg egyedülálló, s a mai igencsak szürke hollywoodi repertoárból az ön filmjei azok amiket érdemesnek találunk egyáltalán említésre. Nem akarnék túlzásokba vagy felesleges ajnározásba esni, de ez a harcihelyzet. 

Úgyhogy - Frank Underwood szavaival élve - arra kérem: döntsön saját belátása szerint, hogy megcsinálja e vagy sem, de semmi esetben se okozzon nekem, pontosabban annak a pár százezer fanatikusnak csalódást. Hangsúly a második tagmondaton: ne okozzon csalódást. 

Baráti üdvözlettel,

Komoróczy T. 

Korunk egyik legtehetségesebb rendezője – Paul Thomas Anderson és Christopher Nolan mellett - Darren Aronofsky. A Harvardon tanult animációs filmrendezést. Saját bevallása szerint nagy hatással volt rá a klasszikus amerikai film. Aronofsky az a rendező, akinek nincs két ugyanolyan filmje. Pályája során eddig öt alkotást jegyez, melyek közös nevezője az elesett, szorongó ember bemutatása az adott társadalomban vagy egy adott családban. Mindig az emberben szunnyadó mélységet keresi és tárja fel. Minden alkotása egyedülállóan jó. Aronofsky nagyon ért atmoszférateremtéshez, amely filmjeiben hangsúlyosan kerül elő.