Az elkövetkezendő hetekben jelentkező sorozatunkban megpróbáljuk áttekinteni Oliver Stone eddigi rendezői-, forgatókönyvírói munkásságát, felidézni kultikussá vált filmjeit a Salvadortól, a Született Július 4-én keresztül, egészen a tavaly a vászonra kerülő Vadállatokig...

1.rész: A szakasz - Írta: Komoróczy Tibor

Oliver Stone filmes antológiáját talán illene más alkotással kezdeni, de ez alkalommal engedjék meg, hogy kivételt tegyek és félredobjam az időrendet. Sorozatunk "A szakasz" című opusszal nyit, és nemcsak azért mert ez a rendező egyik legszemélyesebb alkotása, hanem mert szimplán a szerzőhöz is eme darab áll a legközelebb...

"Kennedy hagyatéka" - ahogy Anthony Hopkins mint Nixon jellemezte a Vietnami háborút - sok filmest megihletett, de talán egyikük sem tudta ilyen mértékű hitelességgel a vászonra vinni mint Oliver Stone, aki maga is bő egy évet szolgált a 25. gyalogos hadosztály zászlaja alatt Vietnamban. Stone '67 áprilisában lépett be a seregbe önként, pont abban a hónapban mikor a Doktor King vezette háborúellenes és polgárjogi tüntetések már mindennaposak voltak szerte az államok területén. A jó családból származó okos, de mérhetetlenül tapasztalatlan és naiv Stone - akárcsak filmbéli alakja - bedőlt a Johnson-féle dumának és a kommunizmus megfékezése és a haza védelme érdekében döntött úgy, hogy megszakítja tanulmányait a Yale-en és hadba indul. A háború valódi arca viszont megrendítette a fiatal értelmiségit, s mikor '68 szeptemberében leszerelt, egyből el is kezdte írni A szakasz alapjául szolgáló emlékezéseit. A film forgatókönyve 1976-ban készült el, de először mindegyik stúdió lepasszolta.

A forgatások végül '86 év elején kezdődtek el a Fülöp-szigeteken azután, hogy a Hemdale Film Co. érdemesre találta a könyvet a megfilmesítésre. A rendkívül kis költségvetésű film (mindössze 6 millió amerikai dollár) szereplői már két héttel a munkálatok megkezdése előtt elkezdték a "hangolást" egy kemény katonai táborral. Katonai frizurát, katonai kosztot kaptak, nem hagyhatták el a tábor területét, nem engedték, hogy zuhanyozzanak, sőt még a dzsungelben is kellett aludniuk (Oliver Stone-nál persze ez nem meglepő, a legutóbbi filmje a Vadállatok egyik színésznője a forgatás végén egy "Túléltem Oliver Stone-t" feliratú pólóba jött ünnepelni, gondolhatjuk, hogy nem ok nélkül). A munkálatok kevesebb mint 55 nap alatt zajlottak problémamentesen, vagyis az egyedüli procedúrát Tom Berenger nagy sebhelyének a napi elkészítése jelentette, ami úgy alkalmanként 3 órát vett igénybe. Oliver Stone, aki már ugyan nyert Oscart az Éjféli expressz forgatókönyvéért, s neve A sebhelyesarcúval is "egybecsengett", széleskörű hírnevet A szakasszal szerzett magának, bezsebelt egy újabb akadémiai elismerést - ezúttal már a legjobb rendezésért - és elindította máig fényes és egyedülálló filmes karrierjét. 

Ez nem egy focicsapat: Charlie Sheen, Tom Berenger, Willem Dafoe és alul Francesco Quinn valamint Kevin Dillon

A film

Stone remek forgatókönyvírói vénája rögtön a film első momentumából kitűnik. Chris Taylor - a film főhőse, és a rendező kiköpött mása - leszállva Vietnamban a csapatszállító repülőgépről rögtön találkozik néhány leszerelő bajtárssal, és szembesül a ténnyel, hogy innen vagy holtan (ez a jobbik eset szerinte), vagy olyan elcsigázottan, és megbolondulva lehet kikerülni mint a most távozók. A Charlie Sheen alakította Chris-t ez az első benyomás végig kíséri az úton, ahogy a nézőt is egészen a film végéig.

A forgatókönyv másik erénye - a hatásos kezdésen túl - a karakterek. Stone fogott két merőben különböző jellemmel rendelkező karaktert, Elias-t és Barnes-t, és ezzel a két fickóval megosztotta a szakaszt. A direktor karakterei mind színes egyéniség önálló véleménnyel, de ami még fontosabb, hogy mind tartozik valamelyik bandához. A két szemben álló csapat és vezér így állandó konfliktust generál, előreviszi a sztorit, persze amellett, hogy a háború szüntelenül tart. Nagy fordulat a filmben Dafoe karakterének megölése, ami megbolygatja az egységet, felerősíti az ellenszenvet a két fél között, na és persze egy újabb felejthetetlen pillanatot ad a filmtörténelemnek. Még itt érdemes kiemelni Tom Berenger és Willem Dafoe kiemelkedő színészi teljesítményét, ahogy a többiekét is, hisz mind kifogástalanul alakítottak.

A mindvégig a szubjektivitásra törekvő Stone filmje a "Született Július 4-én"-hez hasonlóan felkavaró, az egészen fantasztikus fényképezése pedig még döbbenetessé teszi az összképet. A többször is felcsendülő, Samuel Barber által szerzett Adagio for strings - amit legutóbb Bobby Kennedy gyászszertartásáról készült '68-as ABC-s riport alatt véltem felfedezni - mindig töprengésre készteti az embert, hogy miért is kellett ezeknek a fiataloknak harcolniuk, és meghalniuk több ezer mérföldre a hazájuktól. Persze a válasz egyszerű: politika. De mégis értelmetlen. A zenéhez még egy gondolat erejéig visszatérve: nem kell ópiumot szívni ahhoz, hogy olyan önfeledten énekeljük Smokey Robinsontól a Tracks of my Tears-t mint ahogy az Elias vezette lázadó klub tette. Oliver Stone tényleg jól találta el a zenei betéteket.

Mint ahogy a befejezést. A végső Vietkong támadás után, amit csak kevesen voltak képesek túlélni, Taylor leszámol a "diktátorral", majd kissé már-már tragikomikus módon elsétál egy jenki tankhoz, ami tetején nem mellesleg egy náci lobogó díszeleg. A kimerült, megsérült katonának a háború befejeződik. Mivel kétszeri sebesült már nem küldik vissza a frontra. Stone utolsó képkockái - amikor Taylor a madárkával egyre távolodik a csatatértől - egyszeriben megfoghatóvá teszik a háború szörnyűségeit a néző számára, s újra elgondolkodtatják, ahogy csak a főhőst, aki megfogalmazza saját benyomását: "...nem az ellenséggel harcoltunk, hanem saját magunkkal. Az ellenség bennünk volt..." 

K.T.