Marty Scorsese kecsegtető szerepajánlattal kereste meg Leo Dicaprio-t, minek eredményeként a visszavonulással riogató színész a totál excentrikus filmproducer, Howard Hughes karakterénél is elszántabb figurát "kényszerült" alakítania. A "magasztos célokért" küzdő Belfort személyében - akárcsak eddigi a mesterrel történt kooperációja során - Dicaprio kiválóan érezte magát, s társaival a Scorsese életmű újabb fontos darabját szolgáltatta a hálás közönségnek. 

A valós történések alapján íródott film főhőse Jordan Belfort, aki egy Long Island-i garázsból indulva, filléres részvények hátán kapaszkodik fel New York legnagyobb brókerei közé. Jellemét tekintve hasonlóan vérszomjas mint Capa párizsi alkuszai, és éppúgy mohó mint Gordon Gekko. Ám tobzódásban mindenkit megelőz. Nagyszabású partikat ad, minden mennyiségben nyomatja a kokaint, a quaalude-ot, na meg tucatszámra fogyasztja a "változó minőségű" örömlányokat. A köztudottan illegális bizniszt különc barátai, és hirtelen haragú édesapja támogatásával vezeti, az otthoni támaszt pedig újdonsült szőke, ex-model felesége nyújtja számára. Az élet persze sosem lehet ennyire egyszerű, az általa irányított svindlik hamar az FBI látókörébe kerülnek, s ezáltal olyan döntések meghozatalára kényszerítik a főhőst, amik később bukását eredményezik. 

Aki ismeri Scorsese munkásságát, az tudja: a fiatalos lendülettel bíró direktor újra olyan jelenséget volt hivatott körüljárni, ami már pályája elején is foglalkoztatta. A '64-es "It's Not Just You, Murray!" című egyetemi rövidfilmben egy gazdag, befolyásos pacákot mutatott be, aki rövid és mély benyomást keltő bemutatkozása után visszaemlékezik múltbéli ténykedéseire, melyek hozzájárultak későbbi aranyéletéhez. E filmről ugyan lerí, hogy rendezője még keresi igazi hangját, de az Ira Rubin által képviselt burleszkhős - aki bizony áttöri a negyedik falat - az ironizált gengsztersztori, és történetvezetése miatt sikeresnek nyilváníthatjuk a kísérleti jellegű produkciót. A következő - már mindenki által ismert -, "a kisember felemelkedése és bukása" sémába beleillő Scosese alkotás a nagysikerű Nagymenők volt, ami már nem a szesztilalom kezdeti éveiben, hanem közel fél évszázaddal utána játszódik, és az ismert maffiózó, Henry Hill életét beszéli el - természetesen a megszokott stílusban. Ennek pedig mint tudjuk "egyenes folytatása" volt a Casino, szintén Nicholas Pileggi tollából, valamint Bob De Niro s Joe Pesci hasonlóan parádés alakításával. A imposztorbiográfia innentől viszont jó ideig parkolópályára került. Egészen pontosan 2006-ig, amikor elkészült a Tégla, ám ez korántsem volt olyan volumenű mint a már említett elődjei, s valójában nem is egy feltörekvő bűnözőről, hanem két spicliről szólt. Így aztán, a nagy visszatérés mostanáig váratott magára. S az előzetes várakozásoknak megfelelően jókorát ütött. 

Margot Robbie, DiCaprio és McConaughey

Érdemes előre leszögeznünk: az újabb Scorsese opus képes felnőni illusztris elődeihez. Persze érzékelhetjük, hogy a stíl nem annyira letisztult, néhány jelenet ízléstelenségbe torkol, s Leonardo DiCaprio sem egy DeNiro, ám a végeredmény mai viszonylatban így is az eget verdesi. A három óra nem fullad érdektelenségbe, és a feszes történet mellett a rendkívüli érzékkel összeválogatott színészgárda csont nélkül hozza a kötelezőt. DiCaprio a gátlástalan antihős, Jonah Hill pedig a öntelt fajankó karakterét meríti ki százhúsz százalékig. Az idei Oscar nagy várományosaként, s egyben Leo legnagyobb vetélytársaként is számon tartott McConaughey pedig alig öt perc szerepléssel is a film egyik legemlékezetesebb karakterét képes megformálnia. Hozzá kell tennünk, a rövid megjelenés ellenére figurája nagy súllyal bír dramaturgiai szempontból: ő vezeti le Belfort számára a tőzsde alaptéziseit, s egyúttal ő oltja belé azt a fajta "csibészséget" ami nélkül egy valamire való alkusz nem is létezhet. A szereplők sorát folytatva meg kell említenünk a sokak számára még ismeretlen, de ígéretes jövő elé néző színésznőt, Margot Robbie-t, aki nem csak attraktív küllemét tekintve volt üde színfoltja az alkotásnak, hanem színészként is igazán megállta a helyét. Az amúgy abszolút rokonszenves hölgyemény nemrégiben Jimmy Kimmelnek adott néhány perces interjút, amiből kiderült, hogy személyében nem egy olyan konvencionális ex-model/szappanoperaszínészt ismerhetünk meg. Pont ellenkezőleg: egy nyitott, intelligens ausztrál csajt, kinek még ha az IMDB profilját is átböngésszük, akár egy ilyen mondatra is rátalálhatunk: "The '60s are my favorite decade - with the Cold War, the women's movement. And then there's the music, the fashion, the clothes, the hair.". Lenyűgöző jellem. 

Akárcsak a direktor, aki nem próbálja meg véka alá rejteni fantasztikus stílusát - rendezői védjegyei minden pillanatban fellelhetőek - ám a széleskörű, s az aranykor (70-80-as évek) óta már jócskán átalakult nézőközönség igényeinek kielégítése végett, szinte teljes mértékben szakít művészfilmes habitusával. Jóllehet az alkotás populáris mivolta ellenére sem olyan könnyen emészthető. Persze nem egy Godard-féle "counter-cinema"-ra kell gondolni, de Scorsese azért őrzi azt az általa képviselt szintet, amit nem mindenki fogad be könnyedén. Egyébként a Belfort azonos című könyvéből adaptált forgatókönyv is valami szenzációs, bár meg kell jegyeznünk nem szolgál úttörő tanulsággal, szimplán követi elődjei példáját, s bemutatja a pénz jellemformáló hatását, valamint azok következményeit. Ugyanakkor feketén-fehéren nem foglal állást, hogy a modellezett magatartásforma kifizetődő e vagy sem, helyesen meghagyja a döntést a nézőnek. Akinek továbbá el kell gondolkodnia a film végén azon, hogy a mai korrupt, és igazságtalan világban a becsületesség, a tisztesség, vagy a pénz és az önzés mellett érdemes e letenni a voksot. Valljuk be: örök dilemma... 

Komoróczy Tibor