Kritika: Vérző olaj

Paul Thomas Anderson korunk talán legjobb fiatal rendezője. Mindössze hat filmet készített eddig, de azok nagyon különlegesek illetve hatásosak voltak. Az a kuriózum Anderson-ban, hogy nincs két ugyanolyan alkotása. A sztorik, amelyeket feldolgoz köszönőviszonyban sincsenek egymással, mégis ott van minden képkocka mögött, érezni a lenyomatát és stílusát a celluloidon. Vérző olaj című filmje véleményem szerint a legjobb alkotása minden tekintetben. A történet Daniel Plainview-ról szól, aki a kezdeti magányos sivatagi kincskereséstől az olajüzletelésen át eljut a mesés gazdagságig. A történet az 1898-ban kezdődik az Egyesült Államokban, ahol javában tart az olajláz. (Az írás spoileres, csak saját felelősségre!)

Paul Thomas Anderson Upton Sinclair Olaj! című regényét csupaszította le a forgatókönyvében, és egy cselekményszálat emelt ki a könyvből. A történet lassan halad, van ideje a nézőnek mindent jól megnézni, elmélkedni a látottakon. Például a film első tíz percében egyszer szólalnak, mégis ahogy meglátja a néző az első képkockát az berántja őt a cselekménybe és nem engedi el az egész történet során. Amihez a rendező nagyon ért az a hangulatkeltés, amelyet azzal ér el, hogy nem elmondat dolgokat a szereplőkkel, hanem megmutatja azt képekben. A briliáns rendezői munka rendkívül jól használja ki a sivatagi nagy és kopár teret, sokszor több perces vágás nélküli jelenetet láthatunk. Olyan a Vérző olaj, mintha PTA a regényből egy verset csinált volna, de mindezt jó értelemben. Amit feleslegesnek tartott kivett, és egy grandiózus valamint nagy ívű történetet kreált egy remek dramaturgiával illetve egy kiváló történetmeséléssel. Meg kell említeni Robert Elswit operatőrt, aki csodálatos tájképeket tárt a néző szeme elé, a színei pedig fajsúlyosan vannak jelen az alkotásban, például az éjszakai jelenetekben. Elswit-nek köszönhetően az alkotás egy igen nagy léptékű illetőleg monumentális történet lesz. Amiben szerintem a rendező többet tudott hozzátenni korábbi filmjeihez az a mérhetetlen feszültségben tapasztalható meg. A cselekmény lassúsága emiatt van és ez teljesen tudatos. PTA azonban ezt a lassúságot szenzációs érzékkel szakítja meg egy-egy elképesztően súlyos és erőteljes drámai jelenettel. Ilyenkor néző meredten ül a képernyő előtt, ledöbben a látottaktól. A ledöbbenéshez hozzátartozik az első filmzenéjét szerző Jonny Greenwood egyedülállóan sokkoló, és veleinkig hatoló, semmivel nem összehasonlítható filmzenéje is. Remekül illeszkedik és kúszik be a jelenetek alá. Ő az egyik kedvenc zenekarom, a Radiohead gitárosa, de első osztályú filmzeneszerző is.

there-will-be-blood.jpg

A Vérző olaj egy merőben szokatlan alkotás. Nem tudok hozzá hasonlót még említeni sem. Egy igazi dráma. Minden manírtól és pátosztól mentes, hihetetlenül szikár és nyers film. Bizonyos értelemben egy családi tragédia, de sokkal jobban koncentrál az egyénre. Nagyon fontos, hogy a rendező kapitalizmus kritikáját nem direkt módon mondja ki, hanem egy ember, az individuum felemelkedésén és szükségszerű bukásán keresztül mutatja meg. Hangsúlyos továbbá, hogy PTA kritikáját nem napjainkban fejti ki, hanem akkor, amikor maga a kapitalizmus teljes valójából megszületett. Akkor, amikor a „bármit elérhetsz, csak akarni kell” frázis még igazából nem is létezett. A csírájában mutatja meg a rendező, hogyan is alakult ki az az értékszemlélet, amely igazából a mai modern és digitális korban még mindig jelen van, csak úgy, mint a 20. század elején. Számomra a film azt is jelenti, hogy igazából itt, az 1900-as évek elején léptünk rá arra a lejtőre, amely elhozta az emberiség eddigi legszörnyűbb századát, amelyből egyelőre nincs kiút. PTA szerintem erre is próbál reflektálni, méghozzá legjobban Daniel Plainview karakterén keresztül.

There Will be Blood (DH) 1.JPG

Ugyanis Daniel Plainview a tökéletes kapitalista megjelenése. Mindenben csak a pénzt látja vagy a lehetőséget, hogy pénzhez jusson, ami az ő esetében az olaj. Plainview egy valódi self-made man, aki saját magától, önerőből építette fel olajbirodalmát, és ehhez képes volt átgázolni mindenkin, aki az útjába került. Sőt, ő maga vallja be, hogy utálja az embereket, és azért akar rengeteg pénzhez jutni, mert így távol tudná magától tartani őket. A nagy kérdés Daniel esetében, hogy ő már eleve egy gátlástalan, gonosz pszichopata volt, aki csak megjátszotta, hogy érdekli az emberek sorsa, vagy az egyre több pénz illetve az egyre nagyobb hatalom tette-e őt pszichopatává? Erre a rendező nem ad konkrét választ, én a sorok között olvasva inkább az utóbbira hajlok. Mindenesetre főszereplőnk nagyon súlyos dolgokat tesz: elhagyja saját fiát, mivel az megsüketül, és nem tudja hasznát venni. Szemrebbenés nélkül hazudik a falubelieknek, és vásárolja fel azok birtokait nevetségesen alacsony áron. De a legfontosabb az Eli Sunday-al való kapcsolata, amely az egész sztorin keresztül húzódik.

Eli, a helyi fiatal lelkész, aki rendkívüli hatással van híveire, és ez Daniel-nek is szemet szúr. Plainview ugyanis manipulálni szeretné a környezetében lévőket, de ezt Eli miatt nem teheti meg illetve a lelkészt ő maga sem tudja befolyásolni. Ezért ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak tudnak. Egyértelműen azok a csúcspontjai a filmnek, amikor az ő összecsapásaik kerülnek terítékre. Előbb Daniel alázza meg azzal, hogy megfürdeti a fiút az olajban. Eli visszavágása sem könyörületes: Daniel-nek be kell lépni az egyházba azért, mert az egyik farmer csak így hajlandó engedni neki a vezeték építésének folytatását, amely a farmer birtokán megy keresztül. Eli a hívek előtt alázza meg Plainview-t, folyamatosan felemlegetve annak fia elhagyását. A harmadik és egyben utolsó összecsapásuk pedig a felejthetetlen zárlat, amely elképesztő groteszkbe fordul át. Ekkor már 1927-et írunk, Daniel távol él minden embertől. Eli pénzt kérni jön hozzá, de helyette az életével fizet. A megőrült Daniel agyonveri egy tekebábuval. A két férfi sorsa igazából el volt vetve, rögtön ahogy találkoztak. Mindketten manipulálták környezetüket, és egyiküknek mennie kellett. Ha úgy tetszik Daniel „győzött”, de jól látható mennyire megnyomorodott ember lett belőle. PTA kemény kritikát mond két karakterén keresztül az üzleti világról illetve az egyházról is, valamint rávilágít ezek igen komoly összefonódására is.

ther.jpg

Biztos sokan leírták, akár ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy Daniel-Day Lewis az egyik legnagyobb színész, aki valaha Föld nevű bolygóra született. Egyszerűen elképesztő, hogy mekkorát játszik Daniel Plainview szerepében. Uralja a vásznat, akkora karizmával van jelen illetve a tekintete elképesztően metsző és rideg tud lenni. Tudtuk, hogy PTA kiválóan vezeti színészeit, de ehhez Daniel-Day Lewis nagysága is kellett, aki képes a hátán elvinni az egész filmet. Zseniálisan vezeti végig az egész filmen a színész Plainview jellemzuhanását. Minden gesztusa, a beszéde a végletekig ki van dolgozva. Kiváló az, ahogy Plainview tartása egyre jobban görbül, egyre jobban rogy meg, de így válik egyre gátlástalanabbá is. Számomra Daniel-Day Lewis nagy kedvenc, és néha azt érzem, kikopnak a jelzők, ha az ő méltatásáról van szó. Zseniális vagy briliáns? Több ezeknél is. Ne felejtkezzünk el azonban az Eli-t játszó Paul Dano-ról sem, aki egészen kiválóan játszik. Sziporkázik azokban a jelenetekben ő is, ahol Daniel-Day Lewis-szal együtt vannak a vásznon. Nem kétséges, hogy egy igen tehetséges színészpalántáról van szó, aki még sokra viheti.

there.jpg

A Vérző olaj egy szerzői film, amelynek elkészülte sokkal jobban elképzelhető lett volna a korábbi időkben, mint a 21. században. Kezd ugyanis a szerzői filmezés valamint nehezebb megvalósítású filmek elkészítése kimenni a divatból. Inkább bíznak a technikában, mint az emberi kreativitásban. Paul Thomas Anderson azonban egy fiatal rendezőzseni, aki remekül tud reflektálni korunkra, és olyan elképesztő érzéke van a különböző korok vagy témák bemutatására, amely párját ritkítja. A Vérző olaj pedig pont egy ilyen alkotás. Van, úgy amikor néhány zseni összetalálkozik, és valami maradandót alkotnak. Ez a film ilyen. Paul Thomas Anderson, Daniel-Day Lewis, Johhny Greenwood, Robert Elswit. Kell ennél több?

Gaál Csaba