A halálbüntetés témája igen kényes kérdés. Egyesek szerint elrettentő hatása van, és ők azt vallják, hogy egy ember megteheti azt a másikkal, hogy elveszi egy másik ember életét az állam által felruházva. Azonban rengeteg ellenzője van a halálbüntetésnek, akik nem érzik azt, hogy az állam kényére-kedvére megölhet embereket. Véleményem szerint az ember nem áll azon az erkölcsi szinten, hogy életről és halálról döntsön. Úgy gondolom az állam feladata pedig az állampolgárok védelme, nem az igazságszolgáltatás. Ha az állam bünteti a gyilkosságot, akkor mégis honnan veszi a jogot ahhoz, hogy ő gyilkoljon?! Csak egy példa: kérdem én, azt az embert ki fogja megölni, aki megnyomja a gombot, és beleereszti a halálos injekciót az elítéltbe? Ugyanis ő is megöl éppen egy embert, tehát a logikát nézve őt is meg kell ölni valakinek és így tovább. Persze, lehetne fejtegetni tovább a halálbüntetés kérdését, de most ajánlani szeretném Alan Parker alkotását. Először nem akartam ennyire belemenni ebbe a témába, de csak sikerült, mert egy olyan nagyszerű film, mint a David Gale élete ezt hozta ki belőlem.

David Gale (Kevin Spacey) 6 éve ül a siralomházban, várva kivégzését, ugyanis megölte kolleganőjét, Constance Harraway-t (Laura Linney). 3 nap múlva kivégzik, de ő szeretné elmesélni életét egy fiatal riporternek, Bitsey Bloom-nak (Kate Winslet). Bitsey úgy érzi Gale ártatlan, ezért nyomozásba kezd, hogy bizonyítsa ezt. Gale visszaemlékezéseiből kiderül, hogy Gale egy köztiszteletben álló egyetemi professzor, aki mellesleg egy Virrasztás nevű helyi civil szervezet tagja, amely a halálbüntetés ellen küzd minden erejével. Gale egy bulin lefekszik egy diákjával, aki nemi erőszakkal vádolja meg, és innentől kezdve a professzor lába alól kicsúszik a talaj. Felfüggesztik munkahelyén, a családja elhagyja, inni kezd, és kilátástalanságba fordul át élete…

63 éves korában eltávozott Robin Williams, kit elsősorban színészként, humoristaként jegyeztek. Szavakba önteni nehéz azt a hiányt, melyet halála okozott. A "nagyok" között tartották számon, gyorsan hozzáteszem, méltán. Munkássága maga volt a művészet, ha kellett bohóc volt, ki mindenkit jókedvre deríthetett, színész, ki minden karaktert kifogástalanul megszemélyesíthetett, filozófus, kinek gondolataira a legbölcsebb is elismerően bólinthatott. Emlékezetesebbnél emlékezetesebb alkotásokat hagyott itt nekünk, nem egy olyan filmet, melyet utolsó napjáig elővesz az ember. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hisz ezekben a filmekben mindig megtalálunk egy-egy darabot eme csodálatos ember személyiségéből.

Ha a zseniális színész, Sean Pean, néhanapján rendezésre adja a fejét, abból biztosan valami nagyszerűség fog kisülni. Sajnos rendezései nem váltanak ki akkora visszhangot a médiában, mint színészi kvalitásai, és éppen ezért kevesen ismerik filmjeit. Fontosnak tartom, hogy ajánljam az 1995-ben készült Menekülés az éjszakába című alkotását, mert aktuális és komoly témát bont ki benne Penn.

A történet szerint Freddy Gale (Jack Nicholson) lányát egy John Booth (David Morse) nevű ember autójával véletlenül elütötte, és a hét éves kislány meghalt. Ezek után Freddy különböző bordélyházakban tengeti életét, képtelen feldolgozni lánya elvesztését. Feleségétől (Anjelica Huston) elválik, tönkre megy az élete. Freddy megfogadja, hogy megöli Booth-t. Hat év után a börtönviselt férfi szabadul, az apa pedig készen áll arra, hogy beváltsa ígéretét…

A film tartalmát olvasva a néző egy tipikus hollywoodi sztorira gondolhat, ahol az apa megbosszulja lánya gyilkosát. De nem Sean Penn rendezésében. Ő egy olyan – a szó nemes értelmében vett – baloldali gondolkodású figura, aki nem a sablon trendeket követi, hanem a saját érzékiségét és gondolatait teszi bele alkotásaiba. Hollywoodban létezik egy „tömörülés”, amelyet Tim Robbins, Susan Sarandon, Jack Nicholson és Sean Penn alkotnak. Nem véletlen, hogy Penn 1995-ben Robbins Ment meg, uram című filmjében játszott, amely a Menekülés az éjszakába című filmhez hasonlóan a megbocsátásról és kegyelemről szól.

Fábri Zoltánnak szinte minden filmje kiváló, legalábbis azok közül, amelyeket volt szerencsém látni. Szerintem ő a legnagyobb magyar rendező, minden alkotása felejthetetlen. Mind a dráma, mind a vígjáték kategóriában otthonosan mozog. A rendező kisember kontra hatalom viszonyát térképezi fel a Hannibál tanár úrban, amely egyik legismertebb és legelismertebb alkotása lett. Érdekesség, hogy 1956-ban, öt nappal a forradalom előtt mutatták be.

A film főhőse Nyúl Béla középiskolai latintanár, akinek lehetősége lesz arra, hogy megjelentesse az évkönyvben a pun hadvezérről, Hannibálról írt tanulmányát. Nyúl különféle iratokat felhasználva arra a következtetésre jut, hogy a hadvezért nem megmérgezték, hanem egy forradalom vetett véget életének. A tanár urat még egy újságtól is megkeresik tanulmányával kapcsolatban. Azonban 1931-ben, a fasizálódó Magyarországon járunk, és új nézőpontját a cikket író újságíró kiforgatja, belelátva abba mindenféle baloldali nézetet, és Nyúl Béla ez által válik az első számú közellenséggé.

A pocakos, örök szivarozó kormánybiztost, becsületes nevén Andrew G. Vajnát sokan nem látták szívesen anno az átszervezett Filmalap élén. Tarr Béla az hangoztatta: a Rendszer elpusztította a filmesek önrendelkezését, s lényegében "így egyetlen ablak maradt, ha az ember pályázni akar, és ez az ablak Mr. Andrew G. Vajna és az ő öttagú bizottsága. A filmkészítőknek pedig nincs befolyásuk semmire". Fölbomlott egy demokratikus struktúra? Jóllehet a finanszírozás az ígérteknek megfelelően tényleg transzparensé vált, a végső döntés joga (ezt vagy azt érdemes e támogatni vagy sem) valóban csak néhány kiválasztott privilégiuma lett. Ők javasolták többek közt gyártásra Bodzsár Isteni műszakját, a döntögetős Hajnal Tímeát, vagy az újabb nagy Csányi komédiát, a Coming out-ot. Helyesen? Személy szerint azt vallom, hogy kulturális téren nem feltétlenül jó ha betagozódunk a Nyugathoz, ami egyet jelent a dombon hirdetett hellyel. Tényleg nem. Én fantasztikusan unom mind a rongy hollywoodi importot, mind az utánzó hazait. Márpedig néhány az utóbbira sikeredett.