Az intelligens majmok által uralt planéta története alighanem legtöbbünk gyermekkorából ismerősen cseng. A saga 1963-ban indult hódító útjára, egy francia író Pierre Boulle zseniális könyvével. A remek társadalomkritikával rendelkező olvasmány eddig nyolc filmet inspirált. Az első a regény bemutatása után öt évvel érkezett, s leginkább a könyv történéseit tartalmazta. A klasszikust négy változó minőségű sequel követte, majd egy ideig senki nem nyúlt a franchisehoz a filmes világból. Ezt a csendet törte meg Tim Burton, aki 2001-ben készített egy remaket, mely természetesen magán viseli a csodabogár rendező kéznyomát, egyeseknek pont ezért nem nyerte el a tetszését. Tíz évvel később a Twentieth Century Fox stúdió állt elő a reboot ötletével, így születhetett meg a Rise of the Planet of the Apes. Az előző próbálkozásokkal ellentétben, Lázadás nem a Boulle-történetet próbálja feldolgozni, hanem egy afféle prequel, azaz előzményfilm. A kasszáknál jól szerepelt, így roboghatott is a mozikba a folytatás, a Dawn of the Planet of the Apes. Megjelenése ezen a héten volt esedékes, nem titkoltan ez szolgáltatja visszatekintő posztunk apropóját.

Az utóbbi két filmélményem eléggé elütő volt egymástól. Előbb megnéztem az 1992-ben készült Hullajó című filmet, amely egy remek paródiája a tömegesen megjelenő horrorfilmeknek. Aztán megnéztem az 1994-ben készült Mennyei teremtményeket, amely már egy komolyabb témával foglalkozott. A közös a két filmben – azon túl, hogy mindkettő nagyon jó – a rendező személye. Peter Jackson új-zélandi direktor mielőtt elkészítette nagysikerű Gyűrűk ura-trilógiáját jóval kisebb költségvetésű alkotásokat hozott létre, és a Mennyei teremtmények egy jó példája, hogy kevésből hogyan hozza valaki a maximumot.

A történet Új-Zélandon játszódik az 1950-es években és egy megtörtént eseményt dolgoz fel. Pauline Riper (Melanie Lynsky) és Juliet Hulme (Kate Winslet) egy lányiskolában barátkoznak össze, annak ellenére, hogy különböző társadalmi osztályból származnak. Elhatározzák, hogy könyveket fognak írni, de ahogy egyre jobban belelovalják magukat az írásba, úgy merülnek el az illúziókban, amely végzetesnek bizonyul mindkettejük számára…

Előzetesen jómagam nem néztem volna ki Peter Jackson-ból egy ilyen kiváló, drámai filmet, de rám cáfolt a rendező. A Mennyei teremtmények egy sötét atmoszférájú, már-már fojtogató légkörű alkotás, amelynek azonban stílusa mégis mértéktartó és ízléses. Remekül egyensúlyoz a rendező az illúziók és a valóság mentén, megmutatva a két síknak minden előnyét és hátrányát. Peter Jackson egyértelműen ezzel az alkotással érte el művészi pályájának csúcsát. A Mennyei teremtmények egy súlyos tematikájú film. A rendező rendkívül jól mutatja be az egymásnak feszülő ellenpólusokat (szülők kontra gyerekek), amely az idő előre haladásával rajzolódik ki remekül a történetben. A két lány és szüleikkel való ellentéte adja a magvát a sztorinak. A keresztény-konzervatív szülők nem képesek elfogadni a két lány mindenen túlívelő barátságát. Jackson jól vázolja fel, hogy a Pauline és Juliet a szüleik vaskalapossága ellen lázadva menekülnek illúzióikba. Oda, ahova a már szüleik keze sem ér. Komoly kritikája ez a konzervatív gondolkodásnak, hiszen a lányoknak nincs élettere, csak a saját fantáziájuk.

Az utóbbi két hétben a szórakozás játszotta nálam a legnagyobb szerepet, ugyanis megnéztem a Ricky Gervais és Stephen Merchant által készített Futottak még… (angol címén Extras) című zseniális sorozatot. A szerzőpáros The Office nagysikerű szériáját követően 2005-ben vágott bele a sorozatba. A mindössze 13 részes Futottak még… két statisztáról, Andy Millman-ről és Maggie Jacobs-ról szól. Andy vágya, hogy legalább egy mondatot elmondhasson a vásznon, valamint szeretné, hogy sikerüljön a sitcom tervének megvalósítása egy tévétársaságnál. Maggie ambíciója pedig az, hogy meg találja élete párját a különböző forgatások alatt.

Az első évad első felében egy könnyedebb hangvételű sztorit látunk. A szerzőpáros egyértelműen a két karakterrel való azonosulást helyezte előtérbe, amely számomra maximálisan sikerült. Az első évad a filmiparba való rettentő nehéz bekerülésről illetve a statiszták hányattatott sorsáról szól, de már megjelenik a médiakritika is, amire még viszont később térek ki. Itt még sorozat éppen ezek miatt lassabban indul be, az akkori kritika nem tartotta többre, mint egy helyben álló, sem cselekményében, sem stílusában előrevivő sitcom-nak. A Futottak még… műfaját nem könnyű megállapítani, leginkább a The Office stílusához közelít a két szerző miatt.

Monty Python-ban nyújtott kiemelkedő szerepe miatt szerettem meg John Cleese-t, és az ő iránti rajongásom miatt úgy döntöttem, hogy megnézem a Waczak-szálló című sorozatot, amely véleményem szerint egy igazi gyöngyszem. John Cleese a nagysikerű Monty Python sorozatból az utolsó öt részre kiszállt, mert szerinte csökkent a széria színvonala, és valami újat akart csinálni. Feleségével, Connie Booth-al megírta a Waczak-szálló epizódjait, majd az első évad 1975-ben világot is látott. A Waczak-szállóból összesen tizenkét rész készült, de a Cleese már az első évad után abba akarta hagyni a sorozatot, mert úgy érezte elérték a csúcsot. Végül a Monty Python oszlopos tagja engedett, és 1979-ben elkészült a második évad, amely az elsőhöz hasonlóan hat epizódból áll. A sorozat helyszíne Torquay, az „angol Riviéra”, ahol Basil Fawlty (John Cleese) a feleségével, Sybil Fawlty-val (Prunella Scales) egy hotelt működtet. Személyzetük két főből, Polly-ból (Connie Booth) valamint a Barcelonából érkező Manuel-ből (Andrew Sachs) áll.

A Waczak-szállóval kapcsolatban lehet azt mondani, hogy a humor elképesztően magas foka jelenik meg benne. A cselekmény helyzetkomikumokra, véletlen egybeesésekre, félreértésekre épül, amelybe néha vegyülnek egészen burleszkes vonások illetve néhány szürreális elem is. Sokkal klasszikusabb a humora, mint a Monty Python-é, amely az abszurddal operál. A Waczak szálló humora blőd, harsány, amely inkább francia stílusú, mint brit, de természetesen a brit is jelen van benne. Semmilyen ideológiát, valamint sem a társadalmat, sem a rendszert nem kritizálja, egész egyszerűen vicces.

Egy ideje feltűnt nekem, hogy a film-és sorozattörténetében négy olyan titkos ügynök vagy kormányügynök is van, akiknek J. B. a monogramja. Ez jó apropónak tűnt számomra, hogy írjak ezekről a hősökről. Nem fogok rangsort felállítani köztük, inkább időrendben haladok.

James Bond

Ő az a titkos ügynök, akit nem kell bemutatni senkinek. Olyan legenda övezi, akkora ikon, mint kevesen a filmtörténetben. James Bond karakterét Ian Fleming találta ki, több regényt illetve novellát írt ügynöke főszerepelésével. Eezekből az írásokból eddig összesen 23 filmet készítettek. Jómagam nem vagyok nagy Bond-rajongó, de el kell ismerni, hogy megkerülhetetlen alak a filmes kánonban.

Az első alkotás 1962-ben készült, melynek címe Dr. No, és a főszerepet Sean Connery játszotta. A skót színész még hat alkalommal játszotta el a Bond szerepét nagy sikerrel. Connery elképesztően laza, lezser, lubickol James Bond bőrében. Véleményem szerint ő neki állt a legjobban a karakter és talán a legjobb Bond-filmek is az ő főszereplésével születtek. Az ekkor elkészített alkotások igazi kalandfilmek voltak. Bond figurája pedig a helyén volt kezelve, önmaga karikatúrája volt. Hiszen valljuk be: a sztorikat nem lehet komolyan venni, de a Connery-filmek pont erről szóltak, erre reflektáltak. Ezekben a filmekben alakultak ki Bond-hoz tartozó toposzok, amelyek legendássá tették alakját. Mostanában viszont egyre komolyabban veszik a karaktert, egyre több toposzt hagynak el, ami szerintem árt a Bond-filmeknek.